Az Álom-Maestro
Halhatatlan mozifigurák egész sorát teremtette meg, olyan emberekét, akik egyfajta álomvilágban élnek, miközben a valóság, az őket körül vevő világ gyakran rémálommá válik. Nehéz természetű, morgós ember hírében állt, aki azért a szíve mélyén nagyon szerette az embereket, még akkor is, ha tele volt félelmekkel és bizonytalansággal. Január 20-án lenne 90 éves az immár 17 esztendeje eltávozott Federico Fellini.
Az egykori karikatúrista, a cirkusz és a varieté szerelmese, a modern média esküdt ellensége, Rimini és Róma költője, aki a szépséget és az ártatlanságot ugyanolyan erővel tudta ábrázolni, mint rútságot és a gonoszságot, aki olasz szenvedéllyel vegyes groteszk iróniával tudta nevetségessé tenni a hatalmaskodókat, a törtetőket, az ostobákat, a percemberkéket. Ilyen értelemben egységesnek tekinthető az életműve, a korai, jobb híján „neorealistának” nevezett filmjeitől a”szürreális” képi világú görbe tükrökig.
Alkotásai soha nem „politizáltak” nyíltan, de azért elég világos képet kapunk a társadalomról alkotott nézeteiről akár az Édes életben (1959, La dolce vita, amelyet minden ifjú újságírónak látnia kell pályakezdés előtt, hogy megértse a bulvársajtó mibenlétét és ne feledjük, hogy a „paparazzo” szót Fellini adta a világnak), akár a Zenekari próbában (1977, Prova d’Orchestra, amely a diktatúra és a terror pontos természetrajza, vagy az És a hajó megy (1983, E la nave va) panoptikumában.
Rendre olyan hősöket alkotott, akik nem illenek bele saját világukba, csak elszenvedik azt, mint az emberi jóságban töretlenül hívő Gelsomina és Cabiria (Fellini, a művész, az ember alighanem más lett volna „jobbik fele”, a csodálatos Giulietta Masina nélkül), vagy sodródnak vele, mint a saját és kollégái cinizmusától meghasonló Marcello, akinek kései ikerpárja, A nők városa (1980, Cittá delle donne) Snaporaz doktor nyeri el méltó büntetését. De e „sorból kilógók” sorát szaporítja Fellini Casanovája is, aki kétségbeesetten próbálja megmutatni igazi önmagát, csak éppen senki sem kíváncsi rá.
És akkor még hol vagyunk a Maestrónak a nőkhöz való, sokat emlegetett „ambivalens” viszonyától, az örök kamaszos kívánság és a rettegés belső küzdelméről! Végül is a buja jéghegy Anita Ekberg, aki beszippantja a Trevi-kútba Marcello Mastroiannit, nem ugyanaz a nőstény-e, mint az Amarcord óriás trafikosnője? Lehet-e véletlen, hogy a hét Fellini-filmben szereplő Masina által alakított nőkön kívül szinte az egyetlen „normális” nőalak sincsen az egész életműben?
És gondolt-e már arra valaki, hogy a megszületésekor „elátkozott” Satyricon (1969) rímpárja a Ginger és Fred (1986)? A dekadens ókori Róma és a nem kevésbé dekadens 20. századvég ugyanolyan elrettentő káoszban, torzképekben jelenik meg Fellini szemei előtt, csak amíg az antik orgiákat távolságtartó elborzadással figyeljük, addig a tv-show-k üvöltő poklát látván nem kevés iszonyattal jövünk rá, hogy ennek a pokolnak nap mint nap résztvevői és szereplői vagyunk.
Az én Fellinim? Mindenekelőtt a La Strada (Országúton, 1954) – aligha készült szebb film a szeretetbe vetett hit reményéről, sokadszor is torokszorító. De legalább ennyire a „tananyag” Édes élet (médiatanári szempontból a katasztrófába torkolló zarándoklat és az öngyilkosság utáni „hullarablás” jelenetei). A Róma, mert Fellini gyarlóságaival együtt imádja ezt az „őrült” várost és lakóit :micsoda kontraszt a hazafelé igyekvő, a rendezőt széles gesztusokkal lerázó Anna Magnani és az éjszaka erőszakos motorosai, vagy az iskolai kirándulás a pataknál szemben az autósztráda végeláthatatlan dugójával! A Ginger és Fred, mert van élet a show-n túl is és két nagy színész elnéző mosollyal néz vissza önmagára is. És végül az Interjú (L’Intervista, 1988), amelyben a Maestro zsörtölődve lubickol a maga teremtette „casinóban” (felfordulás, kupleráj), és miközben beavat munkamódszereibe, arra inti a külvilágot, hogy még a legnagyobb zseniknek sem szabad magukat halálosan komolyan venni.
No és persze a zenék, Nino Rota felejthetetlen hangjai: a La Strada fájdalmasan lírai trombitája vagy a 8 és fél harsány „cirkuszzenéje” – ezek már „idebent” lakoznak, elválaszthatatlanul a képektől, az újra meg újra elinduló tekercsektől: szempároktól, mosolyoktól, grimaszoktól, tompa és rikító fényektől, és mondatoktól.
„Il matto sta male” (A bolond rosszul van) – nyöszörgi Gelsomina. A bolond Álom-Maestro már jól van: nem kell kötélen egyensúlyoznia, örömteli szorongásokkal vegyes meséit pedig itt hagyta nekünk.
