Az álmatlanság kora

- Hova tűnt az osztálya?

– Nem tudom. Kikanyarodtunk egymás életéből. Bízom benne, hogy a jó hosszú szünet egyikünknek sem keserű időszak, s inkább a további felkészülés évei voltak ezek.

- Herskó Jánosnak ez volt az egyetlen osztálya a rendszerváltás után. Ezért is tért vissza Stockholmból. „A kivételesek” – így beszéltek csoportjukról a szakmában. Osztálytársai közül Rátky Péter azóta remek bioboltot nyitott Lipóciában. Iványi Marcell, akit még főiskolásként kipörgetett a Szél című kisfilmje Cannes-ba, ma főként Bozsik Yvette alkotótársa. Mispál Attila a színházi rendezésre váltott. Fésős András – ő még filmezget azért. De bárhogy számolgatom is: 2001 óta ön sem forgatott nagyjátékfilmet. Évtizedes pauza után még vissza lehet találni a pályára?

– Tévedés, én nem hagytam el a pályát! Fejben folyton forgatok. Persze nem annyira örömteli, ha tizenkét évente egyszer kapunk lehetőséget filmcsinálásra. Mégsem vagyok elégedetlen, mert úgy gondolom: nagyjátékfilmet csinálni kiváltságos helyzet. Mindenhol a világban.

- Itthon jócskán megváltozott a kiváltságosok köre. A politikai hűség előbb nyer jutalmat nálunk a kultúrában is, mint a szakmai kvalitás. A filmes kegyeket is egy tehetős ember osztogatja, Andy Vajna, a kaszinós jackpotok mestere.

– Csakhogy én az előző alapítványi rendszerben is próbálkoztam forgatókönyvekkel. Folyamatosan. Akkor is, nemrég is kaptam kisebb összegeket előkészítő munkákra. Forgatásra nem. Minek is hibáztatnék személy szerint bárkit, amikor a kudarc az én felelősségem is, ahogyan a siker szintén? Máskülönben a mostani, úgynevezett „filmfejlesztési” procedúrával jók a tapasztalataim: a csapat ösztönző, hasznosak az észrevételeik, átlendítenek a megakadásokon. Segítség nekem, ha valaki kívülről ránéz a forgatókönyvre, más nézőpontból közelít hozzá. Aztán vagy megfogadom, amit hallok, vagy nem. De a végső „ítélet” nem a fejlesztőké. A döntőbizottságtól mégsem nyertem támogatást, gondolom, az ízlésbeli különbözőség vagy a csillagállás miatt. Mindenesetre nem tudom, mennyit számított náluk a filmfejlesztő kreatív mentorok véleménye a forgatókönyvemről. Fura szituáció.

- Mondta az előbb, hogy elégedett. Voltaképpen mivel? Évtizedes várakozásból – felteszem – nem lehet megélni.

– Nem könnyű. Napról napra élek, néha rácsodálkozom magamra, hogy jé, még azért megvagyok, és viszonylag rendben is. Nyilván ha tizenkét év alatt görcsösen ugyanazt az egyetlen filmet akartam volna megrendezni, mára biztosan eszemet veszítettem volna. De én mindig mást akartam megcsinálni, ez idő alatt legalább tizenkét filmet: ha az egyiket visszadobták, őrjöngtem magamban fél órát, aztán gondolkozni kezdtem a következőn. Bizonyos krízisek inspirálók. Egyébként mindent elvállalok, amivel megkeresnek. Rendeztem az elmúlt tíz évben tévéműsorokat, portréfilmeket, gyakran felkérnek casting directornak, például mindig engem hív Gárdos Péter, akivel nagyon jó barátok vagyunk. Most készíti új filmjét, a Hajnali lázat; ott is én dolgoztam vele a castingon. Amikor pedig kimegyek a forgatására, mintha a sajátomon lennék, ugyanúgy izgulok, drukkolok neki. Idővel rájöttem arra is: ha acsarkodnék bárkire és bármely rendszerre, mert nincs új nagyjátékfilmem, az nem én volnék. Nem szeretek siránkozni. Inkább addig belefogok valami másba, amiben örömömet lelem.

- Például?

– Visszamentem a filmművészetire, és doktoráltam. Az egyik legjobb dolog volt, ami az elmúlt húsz évben történt velem. Különleges osztály jött össze. Mellettem ült Molnár Piroska, szemben velem Bezerédi Zoltán, Réthly Attila, Keszég László, de – mások mellett – Hűvösvölgyi Ildikó és Fehér Anna is velünk járt. Olyan színes társaság, szellemi közösség volt, amely amúgy soha nem szerveződött volna így meg.

- És miből doktorált?

– A japán horrorfilmekből... Igen, mindenkinek ilyen a reakciója, megrökönyödés, felhúzott szemöldök. Hasonlóan fogadták a szüleim már azt is, amikor általános iskolásan közöltem velük, hogy japánul tanulnék. Tanultam is. Szeretem a japán kultúrát. A horrorfilmek közül a vérmentesek érdekeltek, nem a mélység nélküli szeletelős, baltás őrületek, hanem azok, amelyek erősen pszichologizálnak, társadalomkritikusak.

- Lényegében felvezette a regényét. Én ugyanis úgy határoznám meg könyve műfaját: pesti értelmiségi horror.

– Találó.

- Kötetnyi groteszk. Értelmiségi, művész szereplői egész egyszerűen nem tudnak aludni, hánykolódnak, forgolódnak, nyűgösek, vissza akarják kapni az álmaikat. Mamiko, az egykori óvónő éjszakai bérdadaságot vállal. Megy hozzájuk aludni. Ő nappal álmodik. Horrorba torkollik a történet, de ennél többet nem árulok el.

– Mamiko mágikus hősnő, nem prostituált, hanem mindenkinek a dadája. Nem mellesleg: megálmodtam őt. Nagyon sokszor van így: felébredek, és az álomból hozok magammal egy szövegrészletet, párbeszédet, képet. Mamiko is onnan érkezett, ő építi föl a regény világát. Bennem mindig pereg egy film; nyilván szakmai ártalom, de látom a színészeket is, mintha filmre készülnék. Mamiko Molnár Piroskaként jelent meg előttem. Voltaképp arra voltam kíváncsi, hogyan tudok engedni a szavak vonzásának a képek igézése helyett. A nagy szorongók könyve ez. Akik nem gondolkoznak sokat, mélyalvók. Az én szereplőim azonban folyton elemeznek, rágódnak, megfelelni akarnak, darabokra szedik magukat, nem tudnak kiutat, és az álmatlanság lassanként a képzelődés sötét oldalává válik. Én is gyakran érzem, hogy jó lenne visszakapni valamit a Szabó István-féle álmodozások korából, amelyet mára felváltott az álmatlanság kora. A legrosszabb, hogy nappal nem merünk eleget álmodni. Pedig bátrabbak is lehetnénk akkor.

- Min múlik?

– Rajtunk. A filmes generációmban nagyon is bízom. Valami elindult, Mundruczó Kornél vagy Kocsis Ági sikereire értem, s lendületben látom a fiatalabbakat is. Szabó Istvánék nemzedékének is nehéz volt kimozdulnia a sarokból, ám soha nem adták föl. Még a legnagyobb diktatúrákban is – nem a mai rendszerrel keresve a párhuzamot – progresszív maradt a művészet, nem lehetett elnyomni. Az alkotó már csak úgy van vele: minél fojtogatóbb a közeg, amely uralni akarja az életét, annál inkább föltámasztja belső szabadságát. A nehéz helyzet jót tesz a kultúrának. Szerintem az igazán nagy baj nem is a lehetőségek szűkülésével kezdődik, hanem akkor, amikor az alkotói gondolkodás, amely csupa forrongás, mozgás, változás, hirtelen megcsappan. Miért is kellene belenyugodnunk, ha valami nem megy rögtön?