Az agyonüthetetlen kisember

Vagányság kell Chaplin utolsó némafilmjének a színreviteléhez, beszéd nélkül, néhány felirattal.

1931-ben, amikor forgatta, már volt hangosfilm, de nem tudott elszakadni a szótlanságtól, hiszen az hozta meg számára a világhírnevet. Azt hitte, hogy a csavargó figurája beszéddel majd nem él meg. De hát annyira telitalálat, hogy ez egyáltalán nem ártott meg neki, némán vagy szavakkal, egyaránt halhatatlanná lett. A szegénység megtestesülése – és némiképp a szabadságé. Nem kötődik sehová, társadalmon kívüli, naphosszat lófrál, bámészkodik, és sokat, gyakran túl sokat lát. A saját bőrén érez mindent. Elesett, mégis leleményes. Csóró, de lelkiekben gazdag. Gyámoltalanul téblábol, ügyetlenül csetlik-botlik, azonban ha szüksége van rá – például menekülés közben – artistákat megszégyenítő kunsztokra képes.

Egy kocka a Nagyvárosi fényekből (1931)

Az öltözéke is kifejezi az ellentmondásosságot. A nadrágja buggyos, a kabátja szűk, mintha kinőtte, kihízta volna. A keménykalapja túl kicsi rá, de a cipője bohócosan nagy. Mindaz, amit visel, valószínűleg jobb napokat látott, használt gönc. Tisztes polgári öltözéknek hatna – még némileg félreálló nyakkendő is dukál hozzá –, ha nem lenne annyira elnyűtt.

Tudható, hogy a legelső verziója tényleg használt jelmezekből állt. Chaplin 1914-ben, a Gyermek autóverseny Velencében című rövidfilmjének forgatásához bement a Keystone Stúdió ruhatárába, és ezt „turkálta” össze magának. Kapásból ráérzett a figurára, amelyhez még sétapálca is tartozik. Ez amúgy a jólét, a gondtalan ráérősség jele, de az ő esetében azé is, hogy segítség kell a talpon maradásához. Ha kell, hadakozik vele, fegyverként használja, és ilyenkor akár egy zsonglőrnek is becsületére váló, virtuóz „trükköket” képes bemutatni. A teste pedig táncosokat megszégyenítően ruganyos, ehhez már gyerekkorában pantomimezett.

Komoly kérdés persze, hogy mennyire lehet, és kell utánozni.

Amikor például Vári Éva pazarul eljátszotta Piafot, és elénekelte a dalait, nem igyekezett hozzá külsőben hasonlítani, nem akart „kis verébnek” látszani. De amikor először megpillantottam a Nagyvárosi fények plakátját, alaposabban meg kellett néznem, hogy rájöjjek, azon nem Chaplin látható, hanem Nagy Sándor az ő jelmezében, maszkjában, a szokásos kis bajusszal. Vagyis ebben az esetben a lehető legtökéletesebb hasonlóságra törekedtek. Azzal nyilván nem volt mit tenni, hogy Nagy magasabb nála, ám ez egyáltalán nem zavaró, mert sikerül „elkapnia” a figurát. Végül is ha valaki magasabb termetű, még ugyanúgy lehet kisember, és ez a lényeg. Ez az ágrólszakadt kis slemil azért is válhatott olyan népszerűvé, mert alapjában véve életszerető, nem pedig abszurd drámába illő depressziós véglény. Örülni tud annak, ha rámosolyognak, ha jön a busz, ha kisüt a nap... Nélkülöznie kell, de a lelke gazdag, rendszerint ez hozza el számára a hepiendet. Szeretetreméltóságával nemcsak belopta, hanem tartósan be is fészkelte magát a nézők szívébe.

Nagy is hamar megszeretteti magát a szerepben. Rögtön az első jelenetek egyikében parádés burleszket mutatnak be Kolovratnik Krisztiánnal, aki a milliomost adja, és éppen kötéllel a nyakában, arra súlyos követ kötve, a folyóba akar ugrani, mert elhagyta a felesége. De ezt a csavargó naná, hogy meg akarja akadályozni. Ebből aztán lesz nemulass! Persze, hogy összevissza bénázik. Az ő nyakára tekeredik a kötél, a bánatában berúgott öngyilkosjelöltet ő rántja bele a vízbe, aztán amikor valahogy csak kikecmeregnek, természetes, hogy ismét belepottyannak. Setesutaságuk a műfaj szabályainak megfelelően túlzó, ám hamar megkedvelhető, mert nevettető ügyetlenkedéseik közben magunkra ismerhetünk. Rájövünk, hogy mi is mennyi mindent elszúrtunk, akár merő jó szándékból. Attól olyan mulatságos a jelenet, hogy Nagy érzékelteti az ügybuzgóságot, azt, hogy a csavargó mennyire segíteni akar. És mennyire felbuzdul attól, hogy ezt megteheti. Emiatt hebrencskedik annyit, hogy a segítőszándéka csaknem a visszájára fordul. Így lesz igazán tétje ennek a szituációnak. Azt nem állítom, hogy mindegyiknek van. Egy részük inkább „csak” bravúros, ötletpetárdák halmozása, gegek sorjázása, lubickoló kiaknázása a felkínálkozó színpadi lehetőségeknek.

Attól, hogy nem beszélnek, még nem ahhoz hasonló mozgásszínházat látunk, mint amit például Horváth Csaba csinál a Forte Társulattal. Szente Vajk rendező és Túri Lajos Péter koreográfus a hétköznapi mozgásokból indul ki. Ezeket túlozzák el, gyorsítják fel, fordítják groteszkbe. Kicsit hasonlóan történik ez ahhoz, mint amikor csaknem húsz éve a Katona József Színház bemutatta Peter Handke Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról című darabját, amelyben Máté Gábor rendezésében, Bodor Johanna koreográfiájával szintén prózai színészek a testnyelv eszközeivel fejeztek ki mindent.

Nagy Sándor mint Chaplin

A Játékszínben Gulyás Levente zenéje, elektronikus zörejei kísérik a produkciót. Nem a némafilmeknél megszokott egy szál zongora szól. A régiesség imitálásához belépnek a 21. század technikai vívmányai. Hatalmas LED-falat is használnak az egykori miliő megteremtéséhez, Rákay Tamás díszlettervező instrukcióinak megfelelően működtetve. A rafináltan bonyolult világítás általában fekete-fehérben tartja a látványt, amihez hozzájárulnak Kovács Yvette Alida korhű jelmezei is.

A meglehetősen egyszerű történet szerint a csavargó az utcán meglát egy vak virágáruslányt, és beleszeret. A milliomossal összebarátkozik annak megmentésekor, de az csak akkor ismeri fel, ha részeg, józanul keresztülnéz rajta. Amikor épp alaposan felöntött a garatra, halom pénzt kap tőle. Ezt odaadja a vak virágáruslánynak, aki ebből meg tudja gyógyíttatni a szemét, sőt még szép virágszalont is nyit. A csavargó viszont börtönbe kerül, mert azt hiszik, hogy lopta a tekintélyes summát. Miután szabadul, ott sündörög a virágüzlet körül, és amikor a lány, aki eddig nem látta őt, egy virág átnyújtásakor megérinti a kezét, rájön, hogy nem egy gazdag ember, hanem ő volt a jótevője. Egymás nyakába borulnak, és ezzel vége, sejthető, hogy ettől kezdve ásó, kapa, nagyharang sem választja el őket egymástól. Érzelgős melodráma. Chaplin azonban ezt is képes volt megnemesíteni, triviálisabb eszközökből, banalitásokból is aranyat kovácsolt.

A Nagyvárosi fények a Játékszínben

Valaha a Thália Színházban, zenés játék keretében, az első egész estés filmje, A kölyök kelt új életre, akkor Mikó István bújt nagyszerűen a bőrébe.

A diktátor kettős szerepében a Vígszínházban pedig ifj. Vidnyánszky Attila személyesíti meg kiválóan. Nagy Sándor szintén kiállja a próbát, ahogy a többiek is. Virágáruslányként kedves, dolgos, szép és szerény Kovács Gyopár. Zsurzs Kati a gondját viselő nagymama, aki egy üldözési jelenetben, nyílt színi tapsot aratva, lehagyja a lihegve loholó rendőröket. A másik három színész, Csonka András, Gáspár Kata és Túri Lajos Péter rendszeresen sebtében jelmezt váltva, bravúrosan sok szerepet játszik hatalmas elánnal és jókora kedvvel. A színészek, Szente Vajk és a háttérben dolgozók is, olyan kitörő örömmel hajolnak meg az előadás után, mintha vásott kölykökként rossz fát tettek volna a tűzre, és most kiélveznék, hogy sikerült a csínytevésük.

Megerősíthetem, hogy tényleg sikerült. Annyira, hogy ha vége ennek a fránya pandémiának, nyelvi korlátok nélkül, külföldön is nyugodtan turnézhatnak vele.

(Nagyvárosi fények, Játékszín)