Arról, amit nem tudunk
Bár a Matthias és Maxime alapkonfliktusa két férfi csókja, már az elején fontos leszögeznünk: nem „melegfilmről” van szó. Kétségtelen, hogy Dolan munkásságában nagy szerep jut a másság ábrázolásának, de akárcsak Luca Guadagnino filmje, a 2017-es Szólíts a neveden esetében, itt sem a szereplők neme a legfontosabb. A történet szerint a huszonéves Matthias és Maxime, a két elválaszthatatlan, gyerekkori jó barát egy fogadás miatt csókolózni kényszerül egy kisfilmben. Zseniális húzás, hogy Dolan nem mutatja meg magát a csókot: a középen álló kamera szemszögéből látjuk a jelenetet, és épp, amikor a két fiú szája összeérne, vágás következik. Ily módon csak a feszültséget érzékeljük, amely a pillanat elmúltával egyre jobban rátelepszik a régi barátokra.
A helyzet ugyanis az, hogy egyikük sem homoszexuális. Legalábbis nem tudnak róla, hogy azok lennének, Matthiasnak komoly párkapcsolata van, Maxime is lányokkal randizik, miközben a csók után két héttel Franciaországból Kanadába készül költözni, hogy új életet kezdjen. A két férfi tehát elszakad egymástól, csak jóval hamarabb, mint tervezték, a csókot követően egymás szemébe sem mernek nézni, mert a dolog mindkettejüket felkavarta.
Matthias és MaximeInnentől kezdve és emiatt válik igazán izgalmassá Dolan rendezése. Bár van a filmben szerelmi jelenet, a központi kérdés sokkal összetettebb annál, hogy meleg-e ez a két fiú vagy sem, szerelmesek-e titokban egymásba, vagy sem. Sokkal inkább az évtizedes barátság kérdőjeleződik meg, kap más színezetet. Az sem egyértelmű, miről szólnak a csók által felkavart érzések, valódi vonzalomról, esetleg a távozni készülő Maxime ragaszkodásáról a szeretteihez, különösen életének tanújához, Matthiashoz, esetleg Matthias bizonytalanságáról a kapcsolatát illetően, vagy a vágyáról, hogy maga mellett tartsa Maxime-ot. A nemi identitás kérdése háttérbe szorul, vagy legalábbis kitágul, mert Dolant szemmel láthatóan sokkal jobban érdekli a hűség (kihez? mihez? másokhoz? önmagunkhoz?) és az őszinteség (kivel szemben? mivel? másokkal? önmagunkkal?) kérdése. A két férfi bensőséges viszonya egy csapásra megváltozik, mintha a csók felszínre hozna mindent, amivel addig nem akartak szembesülni.
Komoly témája ellenére a film nagyon szórakoztató – bár a fiúk környezetét, családi és baráti körét a rendező mindössze néhány ecsetvonással festi fel, rögtön közel érezzük magunkat hozzájuk. Különösen erős Maxime kapcsolata összetört, alkoholista anyjával, akiről évek óta egyedül gondoskodik. Ezt akarja most otthagyni, a vállát nyomó súlyos terheket, céljai viszont nincsenek, ahogy az egyik barátja fogalmaz, „azért mész ki Kanadába, hogy ugyanazt csináld, amit itt?”, vagyis alulfizetett munkákból tengődjön. Maxime mégis elvágyódik, miközben Matthias élete egész a csókig látszólag rendezett, a kapcsolata stabil, bár felsejlik, milyen sokat vár tőle a családja – talán annyit, amennyit nem is képes megadni.
A két főszereplő közti feszültség szinte kézzelfogható, bár a rendező egyértelműen Maxime-ot helyezi az események középpontjába, már csak azért is, mert a tűzfoltos arcú, kedves és helyes fiút ő maga játssza. Gabriel D’Almeida Freitas is meggyőző az érzelmeit elfojtani igyekvő, robbanékony Matthias szerepében, de igazság szerint nem is bánjuk, hogy Maxime több játékidőt kap, mert Dolan egyszerűen remek, minden porcikájában élő és lélegző karakter, akitől összeszorul az ember szíve.
A Matthias és Maxime tehát nem arról szól, amit tudunk – vagy tudni vélünk – két férfi kapcsolatáról, hanem arról, amit nem tudunk. Pedig ezek a viszonyok a mélyben legalább olyan bonyolultak, mint a nők közöttiek, csak kevesebbet beszélünk róluk. Még jó, hogy itt van ez az érzékeny, szupertehetséges csodagyerek, hogy megtegye helyettünk.
(Matthias és Maxime, 119 perc, Amazon)
