Apák és fiúk meg a zombik
Nálam ez már a második nagy dobása idén az orosz filmiparnak. Az első a Szputnyik című retro sci-fi volt, amelyet okkal hasonlítottak egyesek az Alien-sorozathoz, elvégre arról szól, hogy egy idegen parazita belefészkeli magát a kozmoszból hazatért űrhajósba – mindez azonban földi környezetben, a nyolcvanas évek Szovjetuniójának egyik titkos bázisán történik. Most meg itt ez a sorozat, amely a Netflixen Vongozero – Menekülés a tóhoz címen érhető el, és Yana Vagner majdnem azonos című (Vongozero) regényének adaptációja. Utóbbi kilenc évvel ezelőtti megjelenésekor legföljebb néhány előrelátó tudós rémálmában volt szó az egész emberiséget érintő, pusztító világjárványról, de amikor tavaly Oroszországban az első évadot vetítették, még akkor is legföljebb kóstolgattuk a denevéreket.
Merthogy a sztori szerint pandémia idején vagyunk, az első hullámban, amikor kezdődnek a lezárások, az egyre pusztítóbb járvány elől sokan elmenekülnek a karantén alá helyezett Moszkvából, hogy vidéken húzzák meg magukat a vész elmúltáig. (A sorozat ilyenformán Boccacciótól is merít.) A nyavalya nincs pontosan megnevezve, csak a tünetei: köhögéssel kezdődik, amelyet levertség és testi fájdalmak követnek, a legjellemzőbb szimptóma azonban, amitől egyértelművé válik, hogy az áldozat a rettegett fertőzést szedte össze, az a kifehéredett szem. A hatóságok próbálják uralni a helyzetet, egyre kevesebb sikerrel, amit az is jelez, hogy a menekülők hol szervezett bűnbandákba, hol járműroncsokba és katonahullákba futnak bele. Az általunk elkísért csoportban összesen kilencen vannak, menet közben csatlakozik hozzájuk tizediknek egy orvos, aki furcsa módon immunis a ragályra, sőt ki is gyógyítja belőle a csoport időközben megbetegedett tagját. Hogy milyen módon lehetséges ez, föltehetően majd a második évadból derül ki.
A sorozatot azonban nem a tisztességgel megkomponált, véres akciójelenetek és az izgalmas csavarok teszik igazán fogyaszthatóvá, hanem a hitelesen ábrázolt karakterek és a köztük lévő szövevényes kapcsolatrendszer. Szergej (Kirill Käro) az élettársán és annak autista fián kívül kimenekíti Moszkvából a volt feleségét és közös gyermeküket is. (A feleséget az a Maryana Spivak alakítja, akit a három évvel ezelőtti Szeretet nélkül című orosz filmdrámából ismerhetünk.) De ugyancsak a csoporttal tart Szergej évtizedek óta nem látott apja, illetve a szomszédja is a barátnőjével, a terhes sztriptíztáncosnővel, valamint alkoholista lányával. Ezek a körülmények és viszonyok eleve feszültséggel járnak (Szergej például a két nő között őrlődik, a volt feleség pedig az ő lépéseitől függően fogadja a doki udvarlását), amire külön rárakódik a menekülés és az alatta átélt nyomasztó események terhe, miközben korántsem mellékesen múltbéli titkokra derül fény. A nyolcadik epizódban persze, megannyi viszontagság, vér és kaland után, ha nem is teljes létszámban, de megérkeznek a karéliai dácsába, amikor viszont olyan cliffhanger következik, hogy követeli a folytatást – ami a hírek szerint lesz is.
Említhetnénk még a sorozat készítésekor nem várt aktualitást is, ami egyébként meglehetősen apokaliptikus képet fest egy járvány lehetséges forgatókönyveit illetően. Vagy éppen a magabiztos és megbízhatóan egyenletes színészi játékot. A széria nagy értékei ezeken felül azok a mellékepizódok, amelyek látszólag nem visznek sehova, közben meg nagyban színesítik, árnyalják, és ami még fontosabb, valós érzelmekkel dúsítják az időnként kétségtelenül a zombifilmek kliséire hajazó eseményeket. Az üres bárban táncoló csaposnő, a társadalomból kivonult pópa, a nőcsábász mentős vagy a karantén ellen fellázadó kisvárosiak mind-mind emberléptékűvé teszik ezt a szériát, amelyet már csak a fíling kedvéért is eredeti hanggal, azaz orosz nyelven (és persze szükség esetén magyar felirattal) ajánlott megnézni. / Benedek Szabolcs
(Vongozero – Menekülés a tóhoz, 8x50 perc, Netflix)
