Amióta elmentél...
Nem mondhatni, hogy konjunktúrája volna ma nálunk az orosz nyelvnek, kapcsolatoknak. Meglepne, ha túljelentkezők hemzsegnének az egyetemi felvételik vonatkozó szakjain. Az angol, német, francia, olasz, spanyol után csak a hatodik helyre rangsorolták az oroszt a Tárki által megkérdezettek (2006) a tanulni érdemes nyelvek véleményversenyében.
A magyar–orosz viszonyt történelmileg igen megterhelte 1849 és 1956 tragédiája. Mindkét vereség sötétítette tragikus önképünket. Az európai oroszfóbia viszont korábbi. A legyőzött posztnapóleoni Franciaországból indult. Felerősítette az 1830-as lengyel forradalom letiprása, az 1877–78-as orosz–török összecsapás (inkább a törököknek drukkoltunk), az 1905-ös orosz–japán háború, amelynek sodrában még a japán–magyar rokonság délibábját is kifényesítették. Aztán folyamatos rémképként kísértett hazánkban a pánszláv veszély, amelynek totemállataképpen természetesen az orosz medvét képzeltük.
Összekötni való szál kevesebb volt. Hogy Árpádfiak el-elvettek egy-egy halicsi, kijevi királylányt, hogy a cárnő Tokajban külön Borvásárló Bizottságot telepített, s a hasonlók nem hidalták át a különbségeket. Hogy például Oroszországban elmaradt a reneszánsz, a reformáció, a barokk s mindaz, amit ezek a szellemi mozgalmak nálunk s nyugatabbra jelentettek. Nem voltak rendek, képviseleti országgyűlések, sem polgárság, sem parlamenti demokrácia. Kevés volt hát a békés találkozási felület, a közös jó emlék.
A jelenben „az orosz–nyugati viszony konfliktusos – de nem kritikus. Stratégiai értelemben nagy az egymásrautaltság” – mondja cáfolhatatlanul a könyv szerzője, Szvák professzor, az ELTE Ruszisztikai Intézetének vezetője, alapítója. Kultúrák találkozásakor pedig rendre meglepő értékek, igazi katartikus élmények születhetnek.
(Szvák Gyula: Kis magyar ruszisztika. Russica Pannonicana-kiadás.)
