Ahogyan él – Balla Zsófiával Az élet két feléről
A versesköteted címe Az élet két fele, életed kolozsvári és budapesti időszakára vonatkozik. Nyilván ez a két legfontosabb hely az életedben, de bizonyára akadnak még más városok is, amelyekhez kötődsz.
Nagyszalontához, Nagyváradhoz, Marosvásárhelyhez például, már ifjúkorom óta, ma is élnek ott barátaim. De kötődöm Bukaresthez is. Említhetném az egész Székelyföldet, a Gyimest, ott hosszú évekig nyaraltunk. És Bécset. 1978-ban ez volt az első nyugat-európai hely, ahova elutazhattam. Azután 1980-tól egészen ’90-ig én se mehettem se té, se tova, nem kaptam többé útlevelet…
Mit követtél el? Vagy nem is kellett tenni érte, hogy ne engedjenek ki?
Én nem voltam sem bátor, sem szervezett ellenálló. Elég volt, ha nem írja meg az ember a diktátor vagy a felesége születésnapjára a megkövetelt dicsőítő verset; ha szerkesztőségi vagy pártgyűléseken kollégák kizárása ellen szavaz; ha megvédi például a Kolozsvári Rádió magyar adásának népzenei műsorát a megszüntetéstől, úgy, hogy nagyszerű magyar és román folkloristákat hív meg a szakmai bizottságba… Elég volt, hogy az ember nem rendszerhű értelmiségi. De az is súllyal esett a latba, hogy közeli barátaim némelyike és első férjem, Marius Tabacu is Doina Cornea ellenzéki aktivista környezetéhez tartozott. És 1972-től megfordultak nálam többen is a budapesti ellenzéki mozgalmak szereplői közül. Hellerék, Vajda Mihályék, Erdélyi Ágnesék, Radnóti Sándor és még sok más kiváló ember, például Esterházy Péter. A régi Mozgó Világ 1983-ban leváltott szerkesztői is tovább jártak hozzánk. Az ellenzékiek nemcsak magyar, cseh vagy lengyel ügyekben írtak alá és tettek közzé szolidaritási nyilatkozatokat, hanem romániai, közelebbről erdélyi ügyekben is többször nyilvánosan tiltakoztak. Tordai Zádor az Erdélyi Jelentés egyik szerzője volt. A lakásunkat 1981-től megfigyelték, majd lehallgatták, akárcsak a telefonbeszélgetéseimet. A megfigyelési dossziém, az a töredék, amelyet kézhez kaptam, ezerhétszáz oldalt tesz ki…
Lehetett korábban is találkozni a prózáiddal, de ez a kötet mindenképp meglepetés. Talán számodra is.
Írtam eddig két tárcasorozatot és néhány értekező szöveget. A legterjedelmesebb esszé a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián elmondott székfoglaló, A vers hazája. De a könyvben kiállításmegnyitók, tematikus lapszámokba kért tárcák, megemlékezések, könyvbemutatók szövegei és egyebek is megtalálhatók.
Mit jelent az alcím: értekező líra?
Ez Szilágyi Júlia kolozsvári esszéíró és irodalomkritikus kifejezése az esszéimre: az értekező líra költői gondolkodásmódot jelent egy szigorúnak ismert prózai alakzatban. Hogy megengedek magamnak irodalmi megoldásokat az amúgy a filozófiai esszéhez közel álló műfajban. Szubjektív eszmefuttatást, valamint hasonlatok és metaforák használatát.
Idegen helyen is tudsz írni?
Bárhol tudok dolgozni, ha jók a körülmények. Az esszékötetem tavaly Bécsben fejeztem be. Meg kell szoknom a dolgozóhelyem, kezem ügyében a szükséges tárgyakkal. Az se mindegy, milyen zene szól, magammal viszem a lemezeimet.
És milyen zene szól?
Például Schubert kamarazenéje. Bizet-től Az arles-i lány: ha kis életerőre van szükségem, ezt hallgatom meg. Vagy Al Di Meola néhány számát. Schubert C-dúr vonósötösétől tíz perc alatt vissza tudok zökkenni a munkához szükséges állapotba.
Viszed magaddal Kabalevszkij hegedűversenyét is?
Nem mindig. Amihez erős személyes emlékek vagy érzelmek fűznek, azzal nem lehet dolgozni. ’57-ben egy frissen szerzett orosz lemezjátszón a Kabalevszkij-hegedűversenyt hallgattuk apámmal, David Ojsztrah előadásában. Apám két év múlva, negyvenhat esztendősen meghalt. Az ő emlékére választottam érettségire ezt a művet. Grieg Solvejg dalát régen túl romantikusnak éreztem, ma meghatódom tőle: anyám elsírta magát, ha meghallotta valahol. Ez a darab a gyermekkorára és Auschwitzban megölt anyjára emlékeztette. A családtagok vagy barátok beépülnek a zenedarabokba, örököljük a könnyeiket is.
Verset is tudsz írni bárhol?
Elvben igen. Hangversenyek alatt a műsorfüzet hátára firkantok valamit, ami fontosnak tűnik. De a lefirkantott sor, strófa még nem vers.
Lehet arról beszélni, miből, hogyan lesz nálad vers, hogyan indul el?
Egy képből, látványból. Egy felismerésből is születhet vers, egy szóból, mondattöredékből, gesztusból, bármilyen élményből. Előbb inkább csak gondolatcsíra, érzés, látvány, ami kezd formát kapni. A versgondolat nem fordítható le prózára, azonnal metaforaként jelenik meg.
A versesköteted összeállításakor is ért meglepetés?
Különösen a korai könyvek átolvasásakor. Jó és kevésbé jó egyaránt.
Átdolgozós költő vagy – nem sérül attól egy régi vers, ha húsz-harminc év múlva belenyúlsz?
Nem, hisz épp a régi sérüléseket egyengetem ki! Csak apróságokat javítottam egyébként, meghúzkodtam néhány verset, ahogy a ruhát szokták, hogy kisimuljon. És töröltem egy-egy strófát, amelyet ma fölöslegesnek érzek.
Van olyan költeményed, amely ma már távol áll tőled, de azért beletetted az új kötetbe?
Csak olyan, amely időben távoli. Amikor nemrég megemlékezést kértek tőlem a romániai forradalom harmincadik évfordulója alkalmából, verseket adtam. Van két költeményem abból a korból, a ’91-es kötetemben, A páncél nyomaiban jelentek meg. A Képeslap 1989 Karácsonya előtt és a Fekete Ádvent.
Képes vagy a felhőtlen vidámságra?
Nagyon is. Bécsben igen, Kolozsváron kevésbé. Sokszor idegen már a nekem annyira kedves város. Én már itt vagyok otthon, Budapesten. De nem gyakran vagyok felhőtlen és boldog. Mindannyian felelősek vagyunk, tehetünk arról, milyen a világ, az életünk. A családom története is figyelemre predesztinál. Mintegy száz rokonunkat ölték meg lágerekben, munkaszolgálatban. Apám és anyám csodával határos módon menekült meg. Nagyon hamar fölébred bennem ‒ no nem a félelem, hanem ‒ az a szomorúság, amelyről Kertész Imre írt az esszéiben: az emberi történelem átlépett egy erkölcsi alsó határt a második világháborúval. Ezt én kiterjesztem a szemünk láttára folytatott jugoszláv háború tapasztalatára, a ruandai mészárlásra, a Közel-Keletre és mindarra, ami ma történik a világban. Erről nem tudok megfeledkezni. Nem hagyom, hogy benyeljen a melankólia örvénye, de van bennem egy vészjelző. Úgy figyelek, mint a mezőn az ürgék. Ennek ellenére, ha a nagy művészettel érintkezünk, akkor alkalmunk és eszközünk van az emberi élet magasabb értelmének felfogására. A létezésünk fölé emel. Ha van bennünk valami kizárólagosan emberi az állati részen túl, az a katarzisra való képesség. Nincs helyette más transzcendens fölemelkedésre módunk. A hit is fölemelhet, de az fanatizálhat is. A művészet nem késztet gyilkolásra, ellenkezőleg. Ma nagyon sok minden nyújt könnyű és olcsó vigaszt, látszólag le lehet mondani a művészetről. Le lehet ‒ de nem tanácsos.
Beszélsz olykor arról is, hogy felfedezel magadnak költőket, Bessenyei Györgyöt vagy Csokonait. Kik a legújabbak?
Mindig vannak, de nem mindig újak. Az utóbbi évtizedben a német romantika egyik klasszikusa, Annette von Droste-Hülshoff, aztán Wystan Hugh Auden, az amerikai Henri Cole, Babits, Jékely, Szép Ernő… Reményik Sándort is olvasok. Őt mindkét politikai oldalon félreértik. Mindkét oldalon kisebbségi siratóasszonynak olvassák, más-más előjellel. Pedig „csak” jellemes, az elcsatolás után okkal-joggal elkeseredett Erdély-szerelmes ‒ és nagyon jó költő volt.
A Litera.hu-n megjelent interjúban erősödő szkepszisről beszélsz, ami a költészet értelmével kapcsolatos, azzal, hogy van-e értelme egyáltalán megszólalni.
De ez a szkepszis nemcsak a híguló kortárs művészettel, hanem elsősorban a történelemmel kapcsolatban erősödik bennem. Persze a kettő összefügg. Hogy miért akar a világ olyan megittasultan felejteni? A múltat is és a jelent is el akarja felejteni. Túl akar lenni rajtuk. Közelebbről az is foglalkoztat, hogy tud-e a hazai társadalom élni egy ritkán adódó lehetőséggel: nincs a közelünkben háború, Magyarország nincs megszállva, ömlik a pénz, több nemzetközi szövetségnek vagyunk a tagjai. Nem szükségszerű a mélyszegénység, a szegregáció, az egészségügy és az oktatás lezüllesztett állapota. Nincs mire fogni.
Nem szükségszerűen, de így alakult. Egy merész váltással megkérdezem: az nyilvánvaló volt, hogy költő leszel? Hisz már kisgyerekként lediktáltad a Búcsú az óvodától című költeményed.
Ez, a művészi pálya, soha nem nyilvánvaló. A Zeneakadémia elvégzése után 1985-ig zenész voltam, a Kolozsvári Rádió magyar nyelvű adásánál dolgoztam szerkesztőként, utána pedig újságíró lettem. A költészet az életem alapja, mindig a jobbik, fontosabbik része, a nyilvános és titkos énem volt.
Az újságírói tevékenységed okozott örömöt, szívesen csináltad? Készítettél például interjúkat? Ami egész jó játék… Egy nagyinterjúdat ismerhetjük, ezt Bodor Ádámmal készítetted, A börtön szaga címmel jelent meg.
Nem szívesen voltam újságíró, ahhoz másfajta tehetség kell. Azért csináltam, mert a rádió felszámolása után csak ezt engedték meg nekem. A rádiónál sorozatban hangzottak el interjúim írókkal, majd zenészekkel. Amikor Budapestre jöttem, az első két évben a Bartók Rádiónak is készítettem, állás reményében, nagyinterjúkat A Hold másik arca sorozatcímmel jelentős, de itt alig ismert romániai magyar írókkal: például Székely Jánossal, Méliusz Józseffel, Cs. Gyimesi Évával. Az interjúkészítés egyáltalán nem könnyű: az interjúalany minden elérhető művét elolvastam, és lehetőleg minden életrajzot, tanulmányt róla. A Bodor-interjú kilenc részben hangzott el a Bartók Rádióban, mielőtt az interjúalanyom könyvvé írta volna.
Magyarországon, ahová 1993-ban jöttél át, mihez tudtál kezdeni?
Szabadúszó író lettem. Soha sem kaptam állást, sem mint rádiós, sem mint újságíró, sem mint kiadói vagy lapszerkesztő. Ilyen értelemben kisebbségi marad az ember.
Aki figyelmesen olvassa a verseidet, az iróniát, humort, játékosságot is felfedezhet bennük.
A humor ugyanúgy alkati, mint a történelmet vagy a létezést illető szkepszis. Van bennem egy titkos ásványi vonulat, egy telér, a mély derű, az önfeledt vidámság, az irónia és a humor képessége. A humor szelídít rajtunk, mert kívülről mutatja meg, kik és milyenek vagyunk.
Mint mindannyiunknak, neked is sokféle identitásod van. Magyar vagy, zsidó vagy, nő vagy…
…erdélyi, gyermektelen, liberális… sorolhatnánk.
Van olyan a sok között, amelyben még nem sértettek meg?
Talán a költői. Abban mellőztek ugyan a legtöbbször: több olyan jelentős hetilap és folyóirat jelenik meg, amely tizenöt-huszonöt éve még sosem keresett meg és a könyveimről sem vesz tudomást. A kritika nem kényeztet el a figyelmével, nem vagyok női lapok és felolvasóestek gyakori vendége, sem tévék sztárja. De ha nem értékeli túl az ember sem a külvilág szerepét, sem önmagát ‒ akkor lényegében sebezhetetlen. Egy költőnek a művészi önazonossága és belső elvárásai a legfontosabbak.
Az esszéköteted legelső mondatában, a versesköteted legutolsó mondatában és a székfoglalód címében is egyaránt ott a haza szó.
A darázs fészke című ’96-os esszében elsősorban a szülővárosomba való boldog és nyugtalanító megérkezésről van szó. A liberális értelmiséghez szóló Kiáltvány című versben pedig a választott és elnyert hazaérzés lüktet, ott másfajta politikai tartalma van: hogy az önmagunkkal való szembenézés nélkül nem lehet képviselni azt, ami fontos számunkra. A magunkról szóló igazságot és mindenki igazságát figyelembe kell vennünk. Sok barátom van, számos csalódás ellenére hiszek a barátságban. A költészet pedig mindenkit éberebbé, figyelmesebbé tesz. A művészet transzcendentális természetű. A vallásban, a sokféle hitben is valami nála nagyobba kapaszkodik a hívő. A művészet is ilyen magasság. Az önvizsgálat, a lelkiismeret is ilyen haza. Van hová megérkeznünk. Talán nem véletlen, hogy a legelhíresültebb verssorom, amelyet huszonegy évesen írtam: Ahogyan élek, az a hazám.
