Ad astra

Ha a „mindenséghez” mérjük magunkat, ahhoz képest feltűnően visszafogott cím a Két szimpla a Kedvesben. Ám tökéletes. Térben, időben, szociálisan pontosan „szituál”. Ötvenes évek, Váci utca, egyetemistaélet. Egymásba zárkózó tangó abban az eszpresszóban, amely talán egy 1945-ös bombatölcsér helyén szinte ideiglenesen nyitott ki. A házon egy tábla, hogy hajdan e helyt halt meg 1855-ben Vörösmarty Mihály, 1830-ban ugyanitt Kisfaludy Károly, ki nem vehette el szerelmét, Ninát, a szép zsidó lányt a vallási különülések miatt. A Kedves eszpresszóban (híre-pora sincs már) esténként Cziffra György improvizált bele a presszózenébe Chopin-polonézeket, Liszt-etűdöket, Brahms-táncokat.

Kőhajításnyira az egyetem bölcsészkara.

Ide megyünk vissza egy szép história eleven, de csonka dialógusai révén. „Teljesedjék be a sorsunk: elmondom neked ezt a történetet.” Ám akinek az író mesél, már nem felel. Nincs jelen. Csak megőrizve, a kapcsolat „isteni szép lényegében”. S hogy lehetséges ilyen – minden időmúlás, útkeresés, vívódás, tagadás, tragédia, foszló emlék dacára –, maga a könyv bizonyítja.

Ez az a történet, amellyel Gergely Ágnes még tartozott. Mindazoknak, akik félárván nőttek fel, megjelöltként éltek, hordozták a háború stigmáit, zsákutcákba kerültek, meg akarták őrizni magukat, keresték nem csupán a boldogulást, hanem magát a boldogságot. Akik akkor – vele együtt – körbe tudták volna ülni a Kedves kopott asztalait. Mondatait folytatni tudjuk, választásainak gyötrelmeit érezzük, iróniáját értjük, kételyeit átéljük. Ez a hajdani, ez a be nem telt szerelem, ez az erős és feltétlen vonzalom olyan volt, ami átvisz, átvihet a túlsó partra. Odaátra.

Tudható: mindenki a saját halálát éli, mindenki a saját életét halja. De – lám – el lehet jutni csonkán, kerülő utakon is a csillagokig.

(Gergely Ágnes: Két szimpla a Kedvesben. Memoár. Európa Kiadó.)

Erdélyi S. Gábor