Ábel a könnyűzenében - A társadalmasítás az új kultúrharc?
– A székely legények legendásan fifikásak, hülyére vesznek bárkit; Ábel óta kacagunk a megvezetetteken
– utal Tamási Áron trilógiájára Bárdos Deák Ágnes író, énekes. – Csak sajnálatosan most minket vezetnének az orrunknál fogva. A mi székely fiúnknak, a mi üzleti lelkű Ábelünknek, Demeter Szilárdnak tervei vannak, nagyot akar dobni, maradandót akar alkotni. Dőlnek is hozzá a milliárdok Trianon-dalokra vagy épp a könnyűzene „társadalmasítására”. Vannak trükkjei, nem rest dörgölőzni. Próbálkozik ezzel-azzal: piacképességgel, magyar undergrounddal – utóbbit összezagyválva az alternatívval meg a fősodorral tempózó, a népzenét újrahasznosító világzenével –, megkívánja az NKA könnyűzenei kurátorságát, az A38-at, hármat tapsol, és már meg is van hozzá a pénz, fegyver, paripa.
Demeter SzilárdTársadalmasítás. Végre megtudtuk azt is, mit ért ez alatt a kultúra fura ura.
A Magyar Könnyűzenei Stratégiát (csak mellékesen: hosszú idő után ez az első program, amelynek a nevében nem szerepel a nemzeti jelző) a válasz-online szerezte meg. „A társadalmasítás fontos lépése lehetne a könnyűzene ugyanolyan állami/államigazgatási elismerése, mint más művészeti ágaké. Divattá, trendivé kell tennünk a magyar könnyűzenét, mint ahogy lett az elmúlt években a hazai borkultúra, divatvilág, vagy éppen a belföldi turizmus válhatott azzá.” Igazi ars poetica. Ahogy ez is:
„A könnyűzenei export elsődleges színtereit az underground műfajok, szubzsánerek biztosítják: ebben vannak a legnagyobb sikereink, és ezek közösségteremtő ereje az, ami újabb és újabb produkciók felbukkanását segíti elő ebben a láncolatban.”
Más kérdés, amire Bárdos Deák már felhívta a figyelmet, hogy a stratégiában nevesített együttesek – nem, nincs köztük Ákos, és minden igyekezetük ellenére a Tankcsapda sem – nem underground zenekarok. Az egyik megnevezett a Bohemian Betyars, amelyik népzenei aláfestéssel dolgozik, ez pedig már nagyon régóta nem számít undergroundnak. Vagy a Belau zenekar, amelynek angol nyelvű dalai vannak, és szintén semmi köze az undergroundhoz.
A terv, a 25 milliárdos költségvetéshez híven, grandiózus: Demeter intézményesítené a tehetségkutatást, fejlesztené a könnyűzene-oktatást. Amíg évente 110 ezer gyerek tanulhat komolyzenét, könnyűzenei oktatásban csak 30 ezer tud részt venni – írja –, lesz itt Magyar Könnyűzenei Intézet, járási központok, hogy ezeken a helyeken is közelebb kerülhessenek a könnyűzenéhez tanárok és zenészek segítségével a helyiek, és lesz próbaterem-fejlesztés is.
– És ki ne akarna végre kikerülni a világ nagy színpadaira, és ott előadni? – teszi fel a teljesen jogos kérdést Bárdos Deák. – Nem egy-két zenész fog ennek behajolni, hanem nagyon sokaknak lesz „eljött az én időm” élménye. Kár, hogy a kultúra nem afféle piacra dobható áru.
Vajon a társadalmasítás lenne az új kultúrharc? Elképzelhető.
Lázár Domokos zenésznek, az Eötvös Károly Intézet jogászának mindenesetre ez az egész társadalmasítási koncepció az ötvenes-hatvanas évek kommunista kultúrpolitikáját juttatja eszébe.
Lázárnak nincsenek illúziói, biztos benne, hogy a finanszírozáson keresztül, közvetett módon belenyúlnak a tartalomba is a kulturális szféra döntéshozói. Ahogy az egyetemek finanszírozásánál is egyszerű és világos volt a kép: ha anyagi függésben tartják az egyetemi dolgozókat, valamint az egyetemek működését, akkor azzal egyébként a tartalmi kérdésekbe is beleszólnak. Miért lenne ez másképp a könnyűzenével?
Merthogy károkat okozni lehet ám adminisztratív eszközökkel is. Meg lehet bolygatni a kulturális szféra pénzügyi kereteit a finanszírozási rendszer átalakításával, ahogy ezt láthattuk az elmúlt években majdnem mindegyik művészeti ágnál. Lázár is attól tart: sokan kötnek majd kisebb-nagyobb kompromisszumokat, hogy beférjenek a támogatandó körbe.
Kétségtelen, az elmúlt tíz évben mi, zenefogyasztók is megtapasztaltuk, hogy amikor az alkotóművész előtt bezárulnak az ajtók, és választhat az arcvesztés vagy az éhkopp nem túl kecsegtető alternatívái között, akkor azért az elvek is nyúlékonyabbá válnak. Láttunk mi már egykor rendszerkritikus rockbandát külön engedéllyel élve autóskoncertet adni önparódiára hajazó új dalokkal, amelyekben már nyomokban sem volt fellelhető az egykori markáns értékrend. De elég látványos az alternatív szférában is, ahogy a szövegekből egyre kopik a közéleti él.
Persze azért szerencsére sokaknál nem érhető tetten az „eltankcsapdásodás”. Lázár Domokosnál például alap, hogy az alkotó meghúzza az egyértelmű határt, ahonnan már nem ad lejjebb. Márpedig egyszerű az elv: az alkotóművésznek politikai pártállástól függetlenül ki kell kérnie magának, ha a hatalom felülről a művészet tartalmi részébe kíván beleszólni.
– Akkor kell abbahagyni, amikor a művész azon kapja magát, hogy elkezd másfajta témájú vagy tartalmú szövegeket és zenéket írni, hogy megfeleljen valamifajta nyomásnak vagy hatalmi elvárásnak. De persze az egzisztenciális túlélés nagy úr, kényszerhelyzetbe kerülhet az alkotó: tudjuk, hogy sokan azért fogják be a szájukat, azért nem mondják ki a véleményüket, mert félnek, hogy elveszíthetik az állásukat. Ez teljesen reális veszély. És ha ezt lefordítjuk mondjuk a könnyűzenére, akkor azt láthatjuk, hogy ha a zenész hangoztatja, hogy a kormány nézeteivel nem ért egyet, akkor bizony nem hívják egyes fesztiválokra vagy városi rendezvényekre. Egy zenekarnak vagy egy előadónak a működését kiválóan korlátozhatja a hatalom a koncertek szintjén...
– És nem kérdés, Demetert ismerve igény is van erre.
A kocsmanyelvet anyanyelvi szinten beszélő kultúrvezér (kalapáccsal akarta eltörni az ujjait Csunderlik Péternek, amiért gúnyosan írt a zenekaráról, és még sorolhatnánk)
a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatói székének elfoglalásakor nyíltan terítette lapjait: sietett hangsúlyozni amúgy épp a 168 Órának, hogy ő márpedig megveszekedett orbánista, és száztíz százalékig támogatja a kormány politikáját.
Már azelőtt beverekedte magát a politikába, hogy itthon hallottunk volna róla, még Erdélyben egy Fidesz által támogatott alapítványt vezetett. Lojalitását már a könnyűzenében is bizonyította: nemrég a koronavírus miatt nehéz helyzetbe került zenészeken, költőkön, dramaturgokon és írókon akart, úgymond, segíteni – már a maga módján. Pályázni lehetett támogatásra,
kár, hogy ezen a pályázaton csak azok indulhattak, akik Trianonról írnak dalokat.
(Jól hangozhatnak a nemzeti összetartozás új dalai elrappelve vagy világzenei aláfestéssel.)
Ne feledjük, nem a mostani kultúrharc az első a NER történetében.
A szintén erdélyi költő, Szőcs Géza azzal indított anno kultuszminiszterként, hogy bevezette a három F elvét. Finanszírozandó, felejthető, felejtendő.
– Hogy lehet valaki ennyire cinikus? – tényleg idekívánkozik Bárdos Deák Ágnes kérdése. – Mi, akik a három T időszakában nőttünk fel Szőcs kortársaként, árulásként éltük meg ezt a célozgatást. Abban az elnyomásban, amelynek ő a korabeli hőse volt, hiszen, mint tudjuk, ő egy ellenzéki figura volt a Ceausescu-érában. Az elnyomás már csak ilyen. Az ember vagy a gerincét veszti, vagy jobb esetben kihúzhatja magát. De az utóbbihoz kell egy kis szerencse is.
