A várúr

Motorozik még?

– Hogyne! Ha a Broadwayn játszom, oda is motorral járok. De a gépemmel már végigszeltem Európát is, még egy motorosbandába is beálltam, vele jutottam el Bajorországba.

A veszélyek „inspirálják” talán?

– A motorozás nem veszélyesebb a lovaglásnál. Eddig csak egyszer buktam fel, akkor is a járgány sérült meg jobban. De higgye el: hatalmas szabadságérzést ad, hogy motorral bárhová eljuthatok. És igaz: felcsigáz a veszély. A misszió című filmben is olyan mutatványokat csináltam, amelyeket általában nem engednek meg egy színésznek. Persze igazán csak én ismerem a határaimat, tudom, mire vagyok képes fizikailag.

Az Appaloosa – A törvényen kívüli város című film az első westernje.

– Igen, és azonnal igent mondtam a felkérésre. Van a westernzsánerben valami „primitíven” klasszikus fenségesség és költőiség. Rendkívül tiszták a morális viszonyok. Épp ezért nagy a western vonzereje: olyan korról szól, amikor még világos volt, ki áll a jó oldalon, ki nem.

Egyáltalán: jelenthet-e még önnek „alkotói kihívást” egy új feladat, akár egy westernszerep, harmincéves pályafutással, rutinnal a háta mögött?

– Színészként minden egyes szerepért, minden pillanat hitelességéért meg kell küzdenem. Nem hiszem, hogy ma jobb színész lennék, mint korábban. Csak az évek múltak, s nyilván „érleltek” engem is. Ám a nosztalgiázás távol áll tőlem, nem merengek sokat a múlton. Filmjeimet sem nézem meg újra. Az sem könnyíti meg a dolgom, hogy nem vagyok egy „született exhibicionista”. Beszélni viszont szeretek. Az Eragon című filmben gondolatot is tudtam olvasni. Megpróbáltam otthon a feleségemmel is – nem ment. Ami persze nem baj.

Ami az Eragont illeti: bizonyos jeleneteit Magyarországon vették fel. De az első tévéfilmjét, a Nizsinszkijt is nálunk forgatta 1979-ben, csakúgy, mint később a Pillangó úrfit vagy a Csodálatos Júliát.

– Budapest szép hely, és az emberek mindig kedvesen fogadtak. Többször laktam a Gellért Szállóban, és szerettem a Mátyás-templom körül sétálni. Azt is megtapasztalhattam, miként változott Magyarország az évek során. Mondhatom: Budapest mára felvirágzott.

Felsorolni is nehéz lenne a nagy formátumú rendezőket, akikkel dolgozott. Vannak kedvencei?

– Louis Malle, a Végzet rendezője, vagy Karel Reisz, akivel A francia hadnagy szeretőjét forgattam, és David Hugh Jones. Vele a Csalódásban dolgoztam együtt. Persze nem hagyhatom ki a sorból a kanadai David Cronenberget sem.

Aki a Pillangó úrfiban és a Két test – egy lélekben rendezte.

– Cronenberg látszólag átlagos fickó. De van benne egy jó adag „őrültség” is, ami a képzeletében jelentkezik: fantáziája nem ismer határokat. Azért is jöttünk ki egymással olyan pompásan, mert kicsit hasonlítunk: ő is szereti a családját meg a gyors autókat. Jól tudom, csakis az emberi kapcsolatok teszik boldoggá az embert. Hát próbálom ápolni őket. Már amennyire tudom. Betartok egy határt: egy évben hat hónapnál több munkát már nem vállalok.

Szabad idejében pedig felújított egy kis középkori várat Írországban.

– Bevallom: ötvenhez közeledve egyszer csak unni kezdtem a filmezést, valahogy már nem nyújtott olyan örömet, mint addig. Régi álmom volt egy kis vár. Úgy éreztem, a rendbetétele engem is rendbe hozna. Vettem egyet Írország déli partjainál. Gondoljon csak bele: 1602 óta állt üresen az épület. Pontos elképzelésem volt arról, hogyan is kellene rekonstruálni egy középkori kastélyt. Láttam én már elrontott restaurációs munkákat is, és elég „arrogáns” voltam ahhoz, hogy azt gondoljam: az én váramat csak én tudom megfelelően renoválni. Még vízköpő sárkány is van a homlokzaton. Csak szellemek nincsenek a várban. Habár az egyik vendégem azt mondta: egy gyászoló kislány jelenlétét érezte a magasabbik toronyban. De visszatérve a valósághoz: ha nem a színészi pályájára lépek, azt hiszem, építész lettem volna. Viszont így épp a filmezés adja meg nekem azt a „luxust”, hogy olyan dolgokba fogjak bele, amelyekben igazán kedvem telik. Az építkezésen negyvenen dolgoztak, én is beálltam közéjük, élveztem a munkát. Jól jött a mozgás, legalább nem kellett külön edzenem a lovaglós szerepeimhez. Remekül érzem magam vidéken. Imádom a természetet, a kis közösségeket, sétáltatom a kutyáimat, olykor rókára vadászok, vitorlázok. Mindig azon vagyok, hogy a pillanatnak éljek – holnap már úgyis valahol másutt vagyok. Tudja, fiatalon leginkább azért választottam a színészetet, hogy utazhassak. De bárhol járok is, a szívem Írországban van.