A test hálája

Barattyosnál járt a busz, elnyűtt és tikkadt a barattyosi táj, mintha Munkácsy élő díszlete lenne, ottfelejtett skanzen, hajszolt róna. Ott még manapság is sarkantyús, pödrött bajszú öregek járnak ki a kövesúti kocsmához, hegyeset köpnek az ivó rácsos ajtaja elé. Leégett pajta mellett mentek el, balról ottfelejtett permetezőrepülő, bedőlt, megcsalt tanya. Olvasni próbált, de nem tudott figyelni, mintha nézték volna, törődtek volna vele kintről, valami akarta volna a figyelmét. Gyerekkorában úgy képzelte, ha buszból nézi a tájat, néha arrébb futnak a bokrok, amikor mindenki lenéz a könyvébe, vagy beír valamit a keresztrejtvénybe, és a busz csak magának zúg, fölpattannak és szaladnak a havon. Most nyomuk se lenne, néhány napja eső esett, áttetsző bőre fagyott a hónak. Jó volt hazafelé menni, hazafelé mindig menni volt a legjobb, nem megérkezni; a készülés, a tartás öröme az igazi. Barattyos felé akkor ment, ha a kórházba kellett, Mártély felé meg akkor, ha egyenesen haza. A mártélyi útra vágyott, a hazamenetelre, utálta már a szentesi kórházat, a klór viszketős porszagát, de karácsony előtt nem lehet nem kórházba menni. Klórkarácsonykor, gondolta, kötelező a látogatás.

Senki nem szólt neki, hogy az apját hazaengedték. Hitetlenül állt az osztályos orvos irodája előtt, hogyhogy hazaengedték?, kérdezte, de hát nem is lehet „engedni”, mondta, és most mindennél jobban gyűlölte az osztályos orvost, amiért ilyet ki kellett az apjáról mondania: nem tud járni! Az orvos nem reagált, hogy lehet egy fekvőbeteget „elengedni”?, kérdezte az orvostól megint, de már nem várt választ, elfordult. Szaloncukrot ragasztottak az ajtóra celluxszal; vajon más vidékeken is ilyen érzéketlenek a népek a szépre, másutt is beviszik csíkos piaci szatyorban a húsz deka szaloncukrot meg a ragasztót, van róla áfás számla, és akkor egy-egy szaloncukor az ajtókra kerül... Ne gúnyolódjon, mondta az orvos. De hát magatehetetlen, tiltakozott ő, és arra gondolt, hogy a szaloncukor az ajtón, az a gúny. Ez itt nem elfekvő, mondta az orvos, aztán kicsit várt, mi van, ha még egy évig él?

Az orvos köszönés nélkül ment be a szaloncukor mögé, ő meg cipelte vissza az összes göncét, az ajándékokat a megállóhoz. A szentesi kórháztól legalább fél óra kaptatás a buszpályaudvar, volt ideje merengeni, út közben azon gondolkodott, hogy jobb lett volna, ha üvölt az orvossal, mert így belepenészedik a mondat a szívébe. „Mi van, ha még egy évig él?”, ilyen mondatot nem lehet eltűrni, ilyet emberre másik ember nem mondhat. A meleg fürdőnél termálszag. Szerdán volt utoljára az apjánál, megborotválta, ő vette észre, hogy Károly bácsi, az ágyszomszéd megszökött, akkor olyan hálásak voltak az osztályon, akkor bezzeg nem szóltak neki, hogy karácsonyra kiteszik az apját, hogy pénteken ne jöjjön.

Látta elmenni a sárasági buszt. Rohadjál meg!, mondta a busznak, pedig még késett is, már látnia sem kellett volna. Körbement, mintha nem tudná, hányas számról indul a hazai. Ez volt az „apakör”, az apja mondta mindig, hogy férfiember úgy nem ül le idegen helyen, hogy előtte körbe nem nézett. Osztályozni kell a nőket, és nem azért, mintha remélnénk bármit is, a szépség önmagáért való dolog... Még nem volt kórházban az apja, mikor egyszer olyan elgyötörten jött haza, hogy elfelejtett körbenézni, nem nézte meg a buszmegállóban a nőket. Majdnem sírt, mikor otthon eszébe jutott, hogy nem jutott eszébe, hogy egyszerűen elfejtette; mintha magáról feledkezett volna meg.

„A testnek nincsen igazságérzete, nem jutalmaz, és nem hálás, a test mindent akar tőled, és alig ad valamit cserébe” – ez volt az apja nagy bölcsessége, meg az, hogy „a testről a nők csak áttétetelesen tudnak valamit”. Ez jutott eszébe, amikor bement az Utasellátóba, és kért csokiroládot. Az apja szerint a testről a farok árulja el a legtöbbet, úgy működik a test, ahogy a férfiasság, nem lehet szabályozni, nem lehet parancsolni neki, és még a vágy sem elég, hiába kívánsz valakit. Ette a csokiroládot az Utasellátóban, közben az apja minden bölcsessége eszébe jutott. Nem véletlenül a testről szólóak. Időközben az apját cserbenhagyta a teste, illetve az apja hagyta cserben a saját testét. Már régen nem a vágyakról volt szó, hanem a táplálásról és ürítésről.

Vajon meddig lehetne húzni, hogy nem megy haza, hogy nem látja, milyen állapotban van az apja otthon?

Ez a gyáva gondolat aztán megkérte a magáét. Álmában még évek múlva is látta magát: ül az Utasellátóban, a csokirolád elfogyott, és azon gondolkodik, egy buszt még le lehetne késni. Aztán eltereli a figyelmét: vajon mindig ennyi ember ül huszonnegyedikén a váróban? Alig néhány éve még minden perce szent volt ennek a napnak, liturgia szerint telt, valamennyi perce belakott volt, puha.

Az apja ott ült a konyhában, remegett. A hokedli alatt bőséges tócsa. Az öccse azt mondta, nem baj, apu, majd segítek. Ő meg kiment, hogy segítsen az öccse helyett, hogy azzal a hévvel intézkedjen, ahogy mindig eddig, és a fürdőszobában elfogyott a levegő, a lendület, még soha így nem fogyott el belőle a kedv. Egyszerűen megállt a vödör fölött, és megtört: ez nem fog menni.

A testről nem a farok árulja el a legtöbbet, nem is az irányíthatatlan, megcsalt vágyak – ezt már tudja.

A testről az az utolsó karácsony mondja el a legtöbbet. És ha az apja még élne, akkor közbevághatna, amikor valamelyik szentenciát mondja éppen. Nem, apa, nincs igazad, a test igenis hálás, éppen neked kellene tudnod, aki nem sokkal később ugyan voltál olyan szíves, és meghaltál, mert nem bírtad megbocsátani a testednek, hogy van igazságérzete, de akkor, aznap...

Efféle csodával halandó ritkán fut össze.

Lassan langyosodott a radiátor, nem kapcsoltak villanyt, sötétedett, de mielőtt egészen bekormozódott volna az ég, végre megtalálták, melyik izzó égett ki a sorban. Nem volt szép a fa: régi, repedezett gömbök, és túl sok szaloncukor. Zsírosan, földszagúan volt éteri, de az ő szíve is kalapált, ahogy nézte. Nézték együtt, és ő is érezte, hogy valami történik, hogy most meg vannak jelölve a percek, a Jézuska megérintette ezeket a perceket. Az apjában egyszerűen föléledt az élet, nézte a fát és őket, nem beszélt, csak mosolygott, aztán néhány óra alatt ember lett belőle.

Ember. Egy pelenkázott halálraítéltből.

Szóval te, mondaná tovább az apjának, egyszerűen megtanultál járni, életedben először és utoljára örültél egy ajándéknak, borzasztóan bő volt rád a melegítő, de mindjárt föl is vetted, és többé nem vizeltél bele, és ki tudtál jönni vacsorázni, a saját lábadon, soha olyan finom a karácsonyi nyúlsült, mint akkor, nem volt, és úgy nevettünk vacsora közben, hogy az öcsém, aki addig a percig téged még soha életében nem látott embernek, és azt sem akarta elhinni, hogy jársz, negyedóránként kiment a fürdőbe bőgni.