A természet érintése
Ezt a címet viseli a tárlat, amelyet három, karakteresen különböző képzőművész, Bánvölgyi László, Harsányi Zsuzsanna és Tóth József munkáiból rendeztek a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban: illesse is dicséret a helyieket rögtön a vállakozásért, hiszen a Vajdahunyad-vár elegáns, műódon termei éppen ilyen kiállítások után vágynak. (S nem hiába.)
Indok is van, akceptálható, hiszen a természet az már szinte a mezőgazdaság, s a három művészt tényleg erősen megérintette a natúra minden tekintetben: Harsányi Zsuzsanna fotografikus érzékenységű pasztellképek egész sorát alkotja igen rövid idő alatt, Bánvölgyi László a mindenséggel és az anyag (bronz) természetével birkózik, Tóth József pedig fába álmodja időtlen, mitikus képeit. De ezzel aztán véget is ér a rokonság, legfeljebb annyit lehet még közösként felfedezni a három művészben, hogy mindhárman nagyon komolyan veszik, amit csinálnak. (Bereczky Lóránd szíves megnyitó szavai szerint – amihez mi csak annyit tennénk hozzá, hogy ez igaz ugyan, de igaz még néhány millió művészre világszerte, s méltán.)
Persze, nem kell ahhoz lelki rokonság, hogy egymás mellett lássunk különböző felfogású, irányzatú és tehetségű képzőművészeket: akárkié volt is az ötlet, hogy egy térbe terelje őket, csak dicsérhetjük. Éppen így, éppen ezáltal mutatkoznak meg erősen az eltérő karakterjegyek.
E sorok írója például régen tudta magáról, hogy a faművészet minden ága közel áll a szívéhez (a fa nem tűri a hazugságot, és van benne valami nagyon szerethető), de azt csak a Tóth József szuverén eklektikája láttán fogalmazta meg magának, hogy mennyire: a művész a népi, naiv faragás elemeit elegyíti profán és szakrális motívumokkal, miközben minden munkája, minden vésőnyoma valami időn kívüli, bölcs derűt áraszt – s itt kezdődik a művészet varázsa valahol.
Jolsvai András
