A táncprofesszor

„Nem pózok, pozíciók, lépések, ugrások, forgások szárnyaló összhangját adja csupán – írta róla majd harminc éve Nádor Tamás. – Lelki, szellemi valóját röpteti, sugározza a táncnak.”

Hozzátehetjük az indiai mondást „Aki táncol, abban Isten lakik.”

Most tükörfalak között mesél. Említi: nagy tanító a foncsorozott üveg, azonnal mutatja, ha bármi bicsaklik, darabos, hamis.

Dózsa Imre mégsem tükrös, rudas tréningteremben, hanem a szegedi színház balettelőadásán vett startot hivatása felé. Háromévesen cselezte ki az ügyeletes tűzoltót, és szaladt a takarásból a színpadra, ahol anyai nagynénje, a balerina Bartos Irén táncolta egyik főszerepét. Kapott tapsot Imre is, de aztán ment vissza Pestre. Hatker, Rózsa Ferenc utca, háború karcolta bérház. Bábjátékok az udvaron barkácsolt bábszínházban.

Dózsa Imre édesapja mérnök, műszaki ellenőr volt a postánál. Fia úgy mondja: szögletesebb ember, mint kerekded lelkű édesanyja. A papa amúgy otthon rádiókat reparált, később iparengedélyt is kiváltott. Jómódot az sem hozott, de a nincset elfogadták, a kevésnek örültek.

Imre kilencévesen került az akkor induló Állami Balettintézetbe, amelynek első évfolyamára háromezer gyerek közül választottak ki huszonöt fiút, ugyanannyi lányt. Mesterük az intézet első igazgatója, Lőrincz György lett. Dózsa Imre úgy fogalmaz: „Közvetített a földi és égi erők között.”

Magyarázta, hogy mit mutat a tükör: tökéletesítve technikát, miközben a tehetséget is próbálta izmosítani.

A technika: napi öt-hat óra gyakorlás diákként, majd végig a pályán. Dózsa Imre esetében: huszonnyolc aktív táncos év alatt is. Napra nap: első pozíció, plié, tendu, jete, egyebek. Szemben a tükör. Felelősség, figyelem, fegyelem.

Ez jut növendéknek, magántáncosnak. Hivatásuk alapja: kőkemény demokrácia.

Dózsa Imre egykori interjúban fogalmazta a növendékévekről: „Korán megismerkedtünk az élet törvényeivel: megértettük, hogy kiválasztottnak lenni soha el nem mulasztható kötelességet jelent.”

Ami pedig a tehetséget illeti: akinek több van, lehet szólista a többrétegű műfaj sokféle zenekarában. Nem elszólás, hiszen azt is mondják: a tánc a szem zenéje.

Amúgy Dózsa Imre diákévei alatt olykor még Szabad Nép-félórák szakították meg a tréninget. Tetszett vagy sem, tudták: a Rákosit „patronáló” szovjetek akaratából indult az állami balettképzés is, a legjobb orosz mesterek tradíciói alapján. Fura világ volt, de akinek a harmónia tananyag, annak nem könnyű megzavarni a fejét. Ráadásul az egyéb tárgyakat az ántivilágban pallérozódott, klasszikus műveltségű tanárok oktatták. A beszédet, amely a táncosok színészi vénáját erősítette, egyenesen Ascher Oszkár.

Dózsa Imre 1959-ben diplomázott, és lett az operaház magántáncosa. Olyan szólisták között bizonyított, mint Róna Viktor, Fülöp Viktor, Havas Ferenc. Azt mondja: már debütálva, a Diótörő Hercegeként is világmegváltó szándékkal lépett színre. Kapta is sorra az arra való feladatokat.

Szakíró listázta anno egy cikkében Dózsa Imre jellemző szerepeit: Apollóként mutatta meg az „isteni magasabbrendűséget”, Spartacusként a „férfias bátorságot és önfeláldozást”, a Csipkerózsika Desire hercegeként az „elegancia nemességét”, Fából faragott királyfiként a „kitartást”.

A próba Jézusaként a „megváltó tisztaságot”. Sehol egy negatív figura.

– Születési hiba lehet – somolyog a táncos –, de csak pozitív dolgok érdekelnek. Azt mondja: a világ alapvetően nem bonyolult, ha tudunk választani a jó és a rossz között. Mi a jó és a rossz? Aki nem érzi, bajban van.

Pozitivista „defektusa” persze nem csupán táncos énjében jelenvaló. 1964-ben a táncpedagógus szakot is elvégezte. Úgy érezte: az állami intézetben végzett első táncos nemzedék tagjaként kötelessége továbbadni tudását.

A hetvenes évek végén már a balettintézet szakmai igazgatója. Vállalásában külhoni tapasztalat is ösztönözte: intézményét világszerte elismerték, miközben végbizonyítványa kevesebbet ért. Dózsa Imre eldöntötte: addig küzd, amíg főiskolai rangot kap a balettintézet.

A nyolcvanas évek elején lett főigazgatója a Táncművészeti Főiskolának, majd a kétezres években már rektorként vezette néhány évig az intézményt. Közben új otthonra is leltek: Columbus utcai központjuk máig a főváros egyetlen nyugati mintájú campusa. Persze nem voltak sima menetek, de ha Dózsa Imre megáll „iskolája” udvarán, akkor lehet bárhol bármi gond: ott nyugalmat érez.

Amúgy a táncművész visszatérő hasonlata: az élet sokszor olyan, mint egy tizenkét menetes profi bokszmeccs. Nincs plié, tendu, jete, csak horog, csapott, egyenes. Ki kell bírni.

Egyéb meccsei közben egy időben egyszerre volt vezető táncosa a Magyar Állami Operaháznak, a Svéd Királyi Balettnak és a nyugat-berlini Operának.

Kaán Zsuzsa írta róla, amikor Dózsa Imre 1978-ban Kossuth-díjat kapott: „Amit külföldön tanult, azt itthon kamatoztatta. Teste az évek folyamán egyre hajlékonyabb, közlékenyebb, tánca egyre plasztikusabb lett; érzelemvilága és intellektusa együtt érlelték meg önkifejező készségét.”

Ő maga pedig akkoriban nyilatkozta svédországi tapasztalatairól: „A szabad verseny a művészet területén is érvényesül. Ez szokatlan és vitatható, de bizonyos szempontból ösztönző.”

Ma azt mondja: pontosan tudta, azért engedték külföldre, hogy vele is a kirakatot fényezzék. Cserébe egy-két szabadabb gondolatát is eltűrték – a gázsi nagyját meg úgyis elvette az utakat szervező Interkoncert. Dózsa Imre a fix külhoni társulatai mellett vendégként körbetáncolta a világot. Marseille, Bécs, Moszkva, München, New York, nem lehet sorolni. Mindeközben privát életének sem voltak negatív korszakai.

Még pályájának elején kapta meg Páris főszerepét. Az aranyalmát a Vénuszt táncoló Szumrák Verának nyújtotta. Teátrumon túlfutó gesztus: házasságuk lassan ötödik évtizedébe ér. Nem titok: párja vállalta idővel az unterman szerepét. Dózsa Imre lányuk születésekor Stockholmból esett haza. Fiuk érkezéséről a Bécsi Opera irodájában értesült. Akkoriban nyilatkozta: „Mindenem a tánc, de azt is tudom: a tánc nem minden.”

Dózsa Imre táncos pályafutása végén többek között a Svéd Királyi Balettnél, az Észak-karolinai Művészeti Egyetemen dolgozott balettmesterként. A Magyar Állami Operaház balettegyüttesét egy évig vezette. Időközben lánya és fia is elvégezte a Táncművészeti Főiskolát. Szerződés várta őket az Operába, de végül gazdasági szakon tanultak tovább.

Dózsa Imre a rendszerváltás idején, 1989 és 1991 között a Chilei Állami Balett igazgatója volt. Mesélte már akkor, szívesen ismétli újra: a minőség igénye ott is versenyt hoz a művészetben. De aki győz, azt jutalmazzák. Dél-Amerikában azzal kezdte munkáját, hogy felírta egy fehér lapra direktori elképzeléseit.

A kultusztárca pedig ahhoz „igazodott”. A Santiagói Balett minden bemutatója esemény. A kormánytagok nem csupán tolonganak a premieren, de még értik is, amit látnak.

Dózsa Imre azért honi baletten is látott meghatározó politikust, még a Rákosi-érában is. Igaz, a táncnyelvet nem értette, de pirosra tapsolta a tenyerét. Kérdezte is egy csibész szólista: „Elvtársak, eltáncoljuk még egyszer?” Abból azért nem kértek.

Dózsa Imre nem búval, iróniával említi a honi „ring” egykori, mai sajátosságait. A Kádár-kor elvtársias urambátyámvilágát. A káosz felé döcögő jelenkorunkat. Nem elfogult, azt mondja, a világ is bajban van, nemcsak mi. Mert látja persze, mi fortyog az Új Színház körül a Paulay Ede utcában. Ám azt is, hogy merre indult Itália, a reneszánsz hazája. Vagy Görögország, minden klasszikusok otthona. A táncprofesszor mégis optimista: ahol most vagyunk, onnan csak javulni lehet. Kinek hogy. Például: első pozíció, plié, tendu, jete. Ez persze nehéz, kell hozzá mester is. De egy egyszerű tükör is segíthet.