A szellemi hontalanság érzésével küzd az ember

– Akkor kezdeném sorrendben az elsővel, a mesterrel. Aki a szatmári jesivában volt bóher a haszidok között, ez még az ortodoxiában is a crème de la crème. Ő jelképezi a regényben a hagyományt. Csakhogy: a holokauszttal tragikusan gyökértelenné vált magyar zsidóság számos hagyományhoz nyúlhatna vissza. A holokauszt utáni második-harmadik nemzedék, amelynek gyakran újra fel kellett fedeznie a zsidóságát, nem mindig kapott családi receptet arra, merre is keresse a támpontot: a szatmári rebék szigorú előírásai között, vagy netán a hódmezővásárhelyi neológ zsinagógában. Tehát: hol (vannak) a hagyomány(ok) mostanában?

– Épp ezt keresi Miklós, regényem egyik fiatal főhőse is. A hagyományok a vészkorszakkal és a negyvenéves diktatúrával majdnem teljesen odavesztek. Alig maradtak mesterek, ő mégis rátalál reb Slojméra, aki ugyan valóban szatmári jesivanövendék volt, de Auschwitz után Amerikába emigrált, és mint a könyvben fogalmaz: két világban élt. A tradicionális zsidóság után megtapasztalta Amerika szabad szellemét, s az egyetemi világot. Ez a „kettős látás”, az öreg egyszerre tradicionális és modern világnézete, empátiájával, csipkelődő humorával együtt egyedi karaktert eredményez – Miklós és Sári, a női főszereplő legnagyobb szerencséjére. És, remélem, az olvasó szórakozására.

– „Fejlődésregény, szerelmes regény és a túlélés regénye ez. A hiányzó hagyomány, a rend, illetve a szabadság és a modern életforma összeegyeztetésének regénye” – nyilatkozta a könyvéről. Igen, a hagyomány, a rend hiánycikk manapság, és nemcsak a zsidó identitásúak számára. De a hagyományt újrateremteni, rendet szabni határozottságot, döntésképességet igényel – amely épp a hagyományait vesztett emberből hiányzik. Ők mibe kapaszkodhatnak?

– Talán egy mesterbe kapaszkodhatnak, már akinek megadatik. Egy olyan személybe, aki ideig-óráig akár hiányzó nagyapákat is képes pótolni. Aztán persze fel kell nőni, és szembenézni a hiánnyal. Igaz, a regényben nemcsak Miklós szorul rá arra, hogy pótcsaládra leljen, hanem szerelme, Sári, és a mester maga is. Mindenki pótol valakit a másik életében, még ha ezzel nincsenek is tisztában. A hagyomány, a rend, illetve a szabadság és a modern életformák összeegyeztetésével különben valóban egy egész ország küzd körülöttünk, így a regénynek lehet egy közvetlen közegén túli, jóval szélesebb olvasata. Sokan szőnyeg alá söprik belső ellentmondásaikat, kétségeiket, radikálisan választanak, és nem vesznek tudomást az álláspontjukkal szembeni érvekről. Ez a politika logikája. Persze, nem mindenki mellett állhat egy mester, aki kérdőre vonja és kompromisszumokra tanítja.

– Úgy érzem, az Édeshármas gyakran „édestöbbes”, mert a három főhős, tehát a mester, a tanítvány és a barátnő mellett szintén főszereplővé lép elő a depresszió és a szorongás, és az ezekből fakadó kapcsolatfüggőség, néha egyértelműen ez utóbbi mozgatja az elbeszélőt, azaz a tanítványt. És nemcsak a párkapcsolatában. Többször elhangzik Miklós szájából, hogy a barátnője úgy érzi, a vallás közéjük állt. Holott valahol mindkettő kapaszkodó, ezért nem derül ki, hogyan viszonyul valójában a nőhöz és az istenhithez. Lehet-e sérülten jól szeretni – és hinni?

– Identitáshiány, bizonytalanság, másod- és harmadgenerációs problémák sora jellemzi a fiatal főhősöket. Szerelmükbe, ragaszkodásukba kétségtelenül az is belejátszik, ahogy reb Slojme életébe is, hogy a holokauszt-szindróma hordozói. Miklós lassan ismeri fel a maga korlátait, ha egyáltalán felismeri őket mind. Az olvasó lépésről-lépésre követheti öntudatra ébredését, azt, hogy hogyan tapasztalja meg személyisége határait. Hamarabb sejtheti meg, mit akar és mit nem, mint ő. Hogy hogyan viszonyul valójában a nőhöz és a hithez? Az ember, akinek léte az édenkerti történet szerint tudatra és tudottra hasadt, s a végtelenben véges időt él át, szorong. Társat és támaszt keres. „Nem jó az embernek egyedül, teremtek hát neki társat” – így fogalmaz a teremtéstörténet, még az édenkerti esemény előtt, azelőtt, hogy az ember tisztában lenne halandóságával. A hétköznapokban esendőek vagyunk, mint hőseim, vagy mint az első emberpár. Rászorulunk a másikra, a hitre, vagy annak hitére, hogy nincs szükségük hitre, vagy a másik emberre.

– Még egy szereplő van, amely időnként alaposan elviszi a show-t az „édeshármas” elől: maga az alkotás, az írás. Az elbeszélő többször ábrázoltatik úgy, hogy írna, de épp megzavarják, illetve azzal menti ki magát, hogy nem ér rá, mert meg kell írnia valamit. De sosem látjuk a megszületett művet. Az elbeszélő ambivalens viszonyban áll az idővel: részint úgy érzi, ha bármi mást csinál („él”), azt az alkotás rovására teszi, ám gyakran gyötrődve várja, hogy teljék az idő. Igaz, hogy a mester és tanítvány kapcsolatában generációk életmódja is ütközik, de itt nemcsak arról van szó, hogy az előző nemzedék élete kevésbé volt zaklatott. Hanem inkább másképp viszonyult – de mihez is?

– Az Édeshármas bizonyos értelemben a művészről is szól, akit mestere igyekszik arra is felkészíteni, hogy az életben néha nem történik semmi, s ezt is el kell tudni viselni, mi több: meg kell tudni írni. Az alkotás folyamata elhárított válságok folyamata is. Pláne, ha közben várni kell egy nőre, ahogy a regényben. Sári eltűnései és visszatérései strukturálják azt az időt, amit a tanítvány többnyire a mesterrel tölt, vagy éppen azzal, hogy Sári hűlt helyét betöltse egy másik nővel. Attól tartok, ebből a szempontból az előző nemzedékek élete sem volt sokkal nyugodtabb, a mester élete sem ezt példázza. Kétségtelen azonban, hogy a vészkorszak előtt született nemzedék – az utána születettek perspektívájából – még része volt valamiféle teljességnek. Az írás-obszesszió összefügg az identitásteremtéssel, ami azt is jelzi, hogy a főhősnek a vallás nem elég, hogy megtalálja önmagát. Az írás a hiányérzet egyfajta kifejezése. Egy könyvbemutatón az Édeshármas cím mellé, a regényt jellemezve odabiggyesztették: szex, vallás, irodalom. Az életszféráink közti ellentmondás, a kompromisszumteremtés eszköze is az írás.

– Egy 2010-ben megjelent verseskötetéből idézek: „minden családi ebéd / hiányjel / elődök, utódok / hiányzó székei / az asztal körül…” És amit ebből most külön kiemelnék: az utódok hiányzó széke. A férfi főhős fél a gyerekvállalás felelősségétől, és ez a félelem nem a Cosmopolitan éppen aktuális lapszámában megénekelt elköteleződéstől való félelem, ennek az okai másutt keresendők, hol?

– A regényben, még ha könnyed is a hangvétele, lét és nemlét kérdései, az élet folytathatóságának kérdései foglalkoztatják az elbeszélőt, ami túlélők gyermekeként, diktatúrában felnőve, talán nem annyira meglepő.

– Budapest, a város, ahol a legtöbb zsidó él ma Közép-Kelet-Európában – és ne feledjük, ez is hungarikum – válhatna a modern európai zsidó irodalom központjává. De nem véletlen a feltételes mód. Miért nem vált azzá?

– A 19. század végén és a 20. század első harmadában a zsidó identitás folytonossága megszakadt. A liberális korszak asszimilációs paktumának értelmében a zsidók a magyar kultúrában, elsősorban az irodalomban – mely a töredékére csökkent országban a par excellence identitáshordozó volt – magyarként vettek részt. Magyarrá váltak, és a zsidó önreflexió inkább kivételképpen jelent meg a magas kultúrában. A vészkorszak és a diktatúra kettős csapást mért a zsidó tudatra, ám azért voltak és vannak jelentős írók, akik reflektáltak a zsidósággal kapcsolatos élményeikre, még ha ezek a hanyatlás és a kiüresedés élményei voltak is. Én a zsidóságban pozitív élményt mutatok fel. De zsidó írónak lenni a magyar kultúrában a kisnemzeti lét, a fel nem dolgozott vészkorszak miatti lappangó és hárított bűntudat, másrészt egy rosszul értelmezett politikai korrektség miatt – mely a zsidó szó használatát is kínosnak tartja, és információhiány miatt nem tud a jelenséghez viszonyulni – periférialétet jelent. A zsidó szónak hosszú az árnyéka, mintha akasztott ember házában kellene kötélről beszélni. A magyar nyelvhez kötve, modern európai zsidó íróként ma, a helyenként túlhabzó nacionalizmus és az általános emberit célzó univerzalizmus között a szellemi hontalanság élményével küzd az ember, s az értetlenség és az elszigeteltség veszélyével kell szembenéznie.

Szántó T. Gábor: Édeshármas (L’Harmattan kiadó, 2012)