A sortűz dörejét elnyomta a koronázási mise
A titkok vonzók. Rejtélyes történetekkel van tele a könyvpiac. Lám, kínálja magát a mexikói császár és a megőrült császárné amerikai tragédiája is (nem álltam ellent neki), pedig legfeljebb annyi hozzá a közünk, hogy Miksa Ferenc Jóska öccseként tántorgott ki, s tűnt tova acsargó habokon, és halálakor magyar szakácsa volt mellette.
Miksa tervezte Trieszt mellett a Miramare-kastélyt, szívesen forgott Locrum szigetén, noha azt mondták: aki zavarja ott a régi remeték álmát, az erőszakos halállal hal maga is. (Elég, ha annyit mondok: oda járt Erzsébet királyné, Rudolf trónörökös, Miksa főherceg...)
E kötet nem szolgál sok romantikus újdonsággal, de szinte minden állításának létezik valaminő dokumentált alapja. A tragédia után bő száz-egynéhány évvel már megnyíltak a legdiszkrétebb levéltárak, családi archívumok is.
A regényes történetből tán kevesebbet tudunk meg Mexikó zavaros 19. századáról (ahol negyven év alatt vagy 140 katonai puccs esett!), mint a korábbi feldolgozásokból (például Johann Georg Lughofer A császár új élete – Mexikói Miksa című kötetéből), de többet az európai diplomácia esetlenségeiről, árulásairól, alkuiról, amelyek végül kivégzők puskái elé terelték a nagyravágyó, ám tettekre alkalmatlan alanyt 1867. június 19-én. (És tartós őrületbe a még nagyobbra vágyó feleségét.)
Épp e napokban koronázzák Pest-Budán Magyarország apostoli királyává és a társországok uralkodójává a nemzettel kiegyezett másik császárt, az osztrákot, az áldozat bátyját. Csoda-e, hogy ami Querétaróban történt, szinte észrevétlen maradt. A sortűz dörejét elnyomta a koronázási mise.
Édouard Manet festi meg hamarosan a kivégzést több változatban is: tán mert megszólalt benne a tragédiában nem ártatlan francia lelkiismeret!
(André Castelot: Miksa és Sarolta. Habsburg pár Mexikó trónján, Fordította: Kamocsay Ildikó, kiadta az Európa.)
