A rettegés mint életforma

Stockholm-szindróma, felsőfokon.

Csakhogy betoppan – bekerül – egy „normális” ember, aki a mi szemünkkel néz rá a helyzetre és a figurákra. Cselekszik, magyaráz és utat mutat, a közeg pedig legyűri őt. Mert sem a tudatosság, sem a felelősség, sem a szabadságvágy nem elidegeníthetetlen az emberi karaktertől; kényelmesen lehet alávetettként létezni egy életen át, csak egy látszólag gondoskodó vezért kell emelni magunk fölé, hogy megszabaduljunk minden döntési kényszertől és a következményeitől.

A fentebbi zanza Ken Kesey 1962-ben született Száll a kakukk fészkére című regényének leginkább lehetséges interpretációja; a szerző maga is belülről ismerte (önkéntes gyógyszerkísérletek alanyaként) az addikció természetét és az elmegyógyintézetet is. A regényből – melyet az író pályáján nem követett hasonló siker – film és színdarab is született. Öt Oscar-díjat kapott – tizenegy jelölésből – a Milos Forman rendezte Száll a kakukk fészkére 1976-ban: mások mellett a rendező, valamint Jack Nicholson és Louise Fletcher is. A színdarab pedig megtalálta helyét a minőségi bulvár nagy családjában: remekműnek véletlenül sem mondanám, de jól játszható színműnek igen.

Akinek hosszú a színházi emlékezete, föltétlenül emlékezhet az 1977-es vígszínházi bemutatóra, abban is Béres Ilona első belépőjére, a „jó reggelt, fiúk” búgó hangú köszöntésére, amitől azonnal megdermedt az emberben a vér, mert ott állt előttünk a kedvességbe-melegségbe-altba burkolt félelmetesség: Ratched nővér, a főnéni. (Az ugyanebben az előadásban a nagydarab indiánt, Bromdent játszó Bujtor István még számos vidéki városban megrendezte az előadást és eljátszotta ezt a figurát.) A közelmúltban az Orlai Produkció mutatta be Znamenák István rendezésében Szabó Kimmel Tamással (McMurphy), Kocsis Pállal (Bromden) és Péterfy Borival (Ratched nővér) a főszerepekben.

Most meg Székesfehérváron, a Vörösmarty Színházban tűzték műsorra. Muszáj arra gondolni, hogy van valami a darabban, ami párbeszédbe elegyedhet a jelennel.

És nem is nehéz ezt gondolni. Antal Csabának például sikerült: az ápoltak ketrecben „laknak”, amely ugyan nincs zárva, de a teljes átláthatóság miatt is inkább állatnak, mint embernek való. A nagyszínpad hatalmas terébe nagy díszlet kellett: van egy felső szint is, ahol egyrészt egy hídszerű építményről, másrészt egy üvegkalickából tartják szemmel a betegeket.

Horváth Csaba rendezése nem meglepő módon sokat bíz a mozgásra. Néhány évvel ezelőtt A nagy füzet című előadásban találta meg azt az arányt mozgás, testbeszéd és beszéd között, amely koherens színpadi nyelvvé tudott válni; az Irtás című – ugyancsak a Szkénében bemutatott – produkciót látva úgy tűnt, hogy nem csak „egyszer használatos” formáról van szó. Aztán például a Radnóti Színházban bemutatott Oresztészben, amikor nem saját társulatával, a Fortéval dolgozott, ugyanez a nyelv egyáltalán nem működött.

Székesfehérváron most ott a Forte és ott vannak a színház saját színészei is. Vannak táncoslányok teljes testfestéssel, akik alkalomadtán fehérbe bújva nővéreket játszanak vagy díszletmunkásként a ketreceket tologatják. Sokkal többször, mint kéne; mintha attól tartana a rendező, hogy a nagy térben üresség keletkezik, ha csak szó és jelenlét, valamint rendezői gondolat kap helyet benne. A mozgás pedig viszi a szemünket szépen, akár jelent valamit, akár nem.

A rendezői gondolatot, ha van, például eltakarja. Fölvetődik hát a kérdés, miért is kellett elővenni ezt a darabot, ha nemhogy nem segítik, de olykor kifejezetten akadályozzák, hogy a mára és magunkra gondoljunk.

Adódik a rendezői koncepción kívüli válasz: a színészekért. Sághy Tamás McMurphyje az első pillanatban komolyan vehetetlen, linkóci vagány, nagy dumás alfahím, aztán fokozatosan átlátja a helyzetet, mármint a többiekét, mert a magáét elég sokáig nem. Megpróbálja előásni a roncsokból a cselekvőképes embert, küzd, mint egy jó szakszervezetis, különféle emberinek tudott jogokért, racionális magyarázatokért, és Sághy szépen felnöveszti őt oda, ahonnan nagyot lehet esni.

Pedig nem Ratched nővér, hanem a szisztéma az ellenfele. A Varga Gabriella által játszott figura ugyanis csöppet sem félelmetes, sokkal inkább labilis: olykor kiabál, máskor erőtlen – ahogy mondani szokás, ez a szerep nem találta őt el. Pedig az ápoltak gyülekezete megteszi, amit tud: igyekszik félni tőle, meghunyászkodik, ha belép, bekullog a ketrecbe – csak, épp ahogy McMurphy nem érti, miért, mi sem értjük.

Bromden törzsfőnököt, őt igen, őt értjük, az ő konfliktusa ugyanis nem Ratched nővérről, hanem önmagáról szól: kóros önbizalomhiány, ismerős képlet manapság. László Zsolt az előadás első felében sepreget a színpadon, ahol annyi körülötte a mozgás, hogy alig is látni, hogy közben gondol ezt-azt. Nagy luxus, mit mondjak. Így aztán nemigen épülhet föl, nőhet a többiek fölé a törzsfőnök és McMurphy kapcsolata, melynek lényeges pontjai – például a legutolsó, Bromden szökése – el vannak „balettozva”. Ráadásul egy-egy meglehetősen didaktikus és színpadilag ügyetlen némajelenetben még a múltja, az önbizalomhiány oka is megelevenedik: az amúgy a doktort játszó Derzsi János mint Bromden apja jelenik meg táncosok gyűrűjében, az indián törzsfőnök, aki alkoholizmusba fúlva átengedte területüket a telepeseknek.

Marad néhány villanás, néhány jelenet, amely a kép szépsége mellett valami jelentést is közvetít. Amikor a jószemű néző észreveheti, hogy a parancsuralmi rendszer engedelmes alattvalója, a „kis pont”, az egyik nővér is fél: Blaskó Bori tétova mozgása, rebbenő tekintete a rettegés életformájáról beszél. Amikor Kádas József Dale Harding, a „főgyagya” szerepében a rendszer erényeiről és vívmányairól győzködi McMurphyt, majd szabályosan belefúlva a hazudozásba összeomlik, és bekucorodik a ketrecébe. Vagy amikor a meccsnézéstől eltiltott ápoltak tiltakozásul leülnek a tévé elé, és némán szurkolva, tátogva nézik a semmit. Vagy amikor a Krisztik Csaba által játszott dadogós Billy egy röpke pillanatra az igazi gyógyulás útjára lépve visszabeszél a világnak, és nem dadog többé. Aztán persze megint...

A hiányérzet – enyhe kifejezés. Idelent vagy odafönt elmegyógyintézet van: erről még ebben a tanmesében is kellett volna mondani valamit.