A rebellis drótszamár
A kerékpár pályafutását már a kezdetektől botrányok, meghökkentő és vidám történetek kísérték.
Azzal kezdődött, hogy bizonytalan kormánytartással, a söröslovakat megvadítva kezdett kacsázni velocipédjén az első bátor áldozatjelölt. Majd a folytatás: testre simuló, csíkos dresszében, kackiásra pödrött bajusszal pózolt az alkalmi hölgykoszorú előtt a legelső versenyzők egyike. Idővel pedig robbant a bomba: a hölgyekről végre lekerült a malomkerékkalap, az abroncsszoknya, a fűző meg a csípő vonalát korrigálni hivatott fenékpárna, hogy attól kezdve hosszú szárú, térdig érő, buggyos bugyogóban hódoljanak a kerekezés szenvedélyének és a hódítás örömének. Voltak persze a nők korai emancipálódásán túl más fontos társadalmi hozadékai is e járműnek, de a zöldbe meghirdetett s túráknak álcázott munkás-összejöveteleket vagy az iparág felvirágzása nyomán tapasztalt gazdasági fellendülést most feledjük, a kivillanó bokák és fodrok kedvéért.
Ilyesmik meg más fontos és vicces dolgok láthatók a Kiscelli Múzeum új, a hazai – de főként a budapesti – kerékpározás történetét bemutató kiállításán: monociklik, biciklik, triciklik és rekumbensek, tandemek, háromkerekű gyermekjárművek és profik számára szerkesztett versenygépek melengetik a szívet, mellettük a korabeli szaklapok, hirdetések, trófeák és öltözékek, temérdek fotó és közlekedéstörténeti esszé segít a laikusnak eligazodni és múltat adni a sportágnak. De talán máris illik helyesbíteni: életmódnak, hobbinak, szent környezettudatosságnak, vagy nevezzük bárhogy is a kerekezést.
S ha gyermeket, unokát is viszünk magunkkal, jó alkalom ez a Kiscelli-dombra tett kirándulás arra, hogy felvilágosítsuk: a kontra nemcsak kártyás szakkifejezés, a macskaszem más, mint amire első hallásra gondolunk, a pumpa nem okvetlenül „megy fel”, és a saller sem a könnyű testi sértés egy fajtája.
A FreeCikli – A kerékpár(ozás) kultúrtörténete című kiállítás november 14-ig látható.
