A párt értelmezi a tízparancsolatot

Kétellyel szokott szólni a politika kultúrérzékenységéről. A készülő színházi törvénytől mit vár?

Megalkotásának szándéka azt jelzi, hogy a politikusok egy része rájött: a művészetet még jobban be kell ágyazni a társadalomba. Ahol már jól működő színházi törvények vannak, két dolog jellemzi őket. Rövidek, mégis kijelölik a művészet helyét a társadalomban. Egyben lehetővé teszik azt is, hogy akik támogatni akarják a kultúrát, azok leírhassák ezt az adójukból. Vagyis e pénzügyi szabályokkal harmonizálják az ilyen törvényeket.

Látta már a törvényt jelenlegi állapotában? Beszéltem kollégájával, aki igen, és minden pontját rémülten vitatta.

Most olvasom. De valamit cikizni sokkal könnyebb, mint létrehozni. Egyébként fél évvel ezelőtt már láttam az előzetes tervezetet is: jó szándékúnak találtam. Egyedüli észrevételem az volt: olyan dolgokat is próbál szabályozni, amelyek a színházak napi működésével kapcsolatosak. Ehhez viszont nem kell törvény, elég hozzá az intézmények kollektív szerződése. A törvénynek azt kellene tartalmaznia, hogy legyenek ilyen kollektív szerződések.

Megengedő. Egy interjúban mondta: a politikát ugyan nemigen izgatja a kultúra, de a civil társadalom kezd újra ízlésére találni, s a kultúrában a minőség érdekli. Félsiker?

Általánosságban a civil társadalom ízlésével sincs minden rendben. Egy nagyszínház szempontjából – paradox módon – akár hasznos is lehet, ami például a kereskedelmi televíziókból árad. A rendszerváltás idején senki nem gondolta, hogy ilyen mennyiségben ömlik majd a kulturális szemét. Ám mára az emberek egy része kiábrándult ebből. Sokan közülük újra a színház felé fordultak. Ismét értékelni kezdték azt a minőségi népszínházat, amely – remélem – a Vígszínház műsorpolitikáját is jellemzi.

Korábban visszaesett a nézőszám?

Volt visszaesés. Ennek oka volt az is, hogy drasztikusan csökkent a színházak támogatása. Még ha a politika oldaláról ezt nem mindig ismerik is el.

A színházak egyelőre „talpon vannak”.

Néhányan kommerszebb műsorpolitikára váltottak. A Vígszínház – és ebben nem vagyunk egyedül – más utat keresett. Például több klasszikust játszunk. Ugyanakkor kortárs magyar bemutatóink is vannak, s újból műsorra tűztük a hazai drámairodalom közelmúltjának izgalmas alkotásait. Már amelyeket érdemes volt, mert érvényesek a jelenünkre is. Azon is elgondolkodtunk: miként tudnánk új közönséget, fiatal nézőket „beszoktatni” a színházba. Rájöttünk, nekünk magunknak kell saját közönségünket „felnevelni”. Ez rendkívül fontos, mivel a Vígszínház esetében évente nagyjából háromszázötvenezer nézőről van szó. Annak idején ezért indultak el a gyerekelőadásaink, a Halász Judit-koncertek, és ez inspirálta A padlás, A dzsungel könyve előadását. Most, majdnem húsz évvel később kezdjük érezni: talán jól gondolkodtunk. A hajdani gyerekközönség jelentős része ma már a bérleteseink közé tartozik, rendszeres látogatónk. Életformájuk részévé vált a színház, ami manapság igazán örömteli.

Lehet háromszázötvenezer embert „izoláltan” színházra nevelni? Lehet őket egyben tartani, függetlenül a külvilág hatásaitól? Mindig mondta: nem érdekli a politika. Márpedig a honi színi világ a legkevésbé sem független a politikától.

Ez ügyben ma sokan nyilatkoznak prófétaként. Engem az ilyesmi zavarba hoz. Azt gondolom: az ember ahhoz ért igazán, amivel foglalkozik.

Igazgatói megbízatása az évad végén lejár. A direktorváltások mostanában alig nélkülözik a botrányos politikai közbeavatkozásokat. Nem lenne prófécia, ha mondana valamit a két tény kapcsán.

Ha az elsővel kapcsolatban lesz mondanivalóm, azt előbb a társulattal fogom megbeszélni, nem pedig egy interjúban megüzenni. Ami a másikat illeti: mindkét oldal részéről sok hibát követtek el. A politikának távol kellene maradnia a színháztól, a színházvezetőnek pedig a politikusoktól.

Mennyi befolyása lehet arra, hogy amit húsz év alatt társulatával értékként megteremtett, abból távozása után is megmarad valami?

Ezt talán már mindketten tudni fogjuk – mondjuk 2020 után. De azt gondolom: az az érték, ami itt létrejött, nem lesz félresöpörhető. Ebből a szempontból fontos: milyen mélyen épült be a közönség, a társadalom tudatába egy kulturális intézmény hatása, jelentősége. Azt tapasztalom: sokan szeretik a Víget.

Persze a közönség még egyetlen színházért sem csinált forradalmat, hiába lett volna rá oka. Friss példa Kaposvár, ahol a korábbi igazgató, Babarczy László értékrendjét is tovább képviselő Znamenák István egy évre kapott csupán mandátumot. Jövőre távoznia kell, s érkezik a helyére a jobbos városvezetés embere, Schwajda György. Aki az addigi eredményeket enyhén szólva is erősen ekézte.

Normális esetben a színház a helyi közösség egyik legfontosabb szellemi és társadalmi központja. Ennek tönkretétele nemcsak marhaság, de elképesztő hiba is. Egy idő után erre a politikusoknak is rá kell majd jönniük. És nem azért, mert az egyik oldal mutogat a másikra, hanem mert ez evidencia. Másfelől azzal még nem tudjuk meg nem történtté tenni az elmúlt időszak döntéseit, hogy ön rávesz arra egy interjúban: mondjam ki mindezt.

De legalább rögzítünk valamit. Az utókornak érdekes lehet.

A kaposvári történet közvetlenül is érint: Znamenák István tanítványom volt. Olyan embernek tartom, aki – valószínűleg – kitűnően el tudta volna vezetni a színházat. Ő és Mohácsi János izgalmas teátrumot csináltak volna. Eltávolításuk bűn a színház, de Kaposvár városa ellen is. Más összefüggésben azonban elég nagy zavart érez az ember, ha felteszi azt a teljesen evidens kérdést: kinek kell ma Magyarországon színházat csinálni? Néhányan azt hiszik: kizárólag a szellemi elitnek kell megfelelni, mert a színház nekik szól. Mert ők értik. Én ennek az ellenkezőjében hiszek. Számomra sokáig a kaposvári színház volt az emblematikus példa: művészileg izgalmas, bátor, progresszív, ugyanakkor az egész város a magáénak érezhette. Büszkék voltak rá. S ezek egy színház nagy pillanatai, kiemelkedő korszakai. Ha a társulat komolyan veszi hivatását, ma is lehet kulturális, szellemi központ. Jelenleg még azok közé a művészeti intézmények közé tartozik, amelyek valóban képesek befolyásolni, nevelni saját közönségüket. Ezért is vélem úgy: a vidéki színházak igazgatóinak kinevezésekor a helyi közösség szándékának és egy valódi szakmai testület konszenzusának kellene érvényesülnie.

Elvben ideális a helyzet: a vidéki színházak felett azok a képviselők diszponálnak, akiket a helybeliek választottak meg. Ugyanakkor nem kell ahhoz szellemi elitistának lenni, hogy kimondjuk: olykor elég nagy marhaságokat csinálnak a tisztelt hölgyek és urak.

Így igaz. Hiszen minden egyéb ügyben is nagy a zavar. Például hónapokig tartott, hogy a komplett magyar igazságszolgáltatás „megvilágosodjon”: másokat tojással dobálni nem jogszerű. Pedig a tízparancsolat is azt mondja: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Ebbe nem fér bele egyeseket pusztán azért megalázni, mert másnak vallják magukat, mint a többség. Ez a történet is azt példázza: alapvető dolgok megítélésében is bizonytalanság van.

De meddig?

Ironikusan szólva: ha ma Magyarországon feltennék a kérdést egy politikusnak, mi a véleménye arról: „ne lopj”, nem biztos, hogy azonnal válaszolna rá. Vélhetően előbb megkérdezné pártját: mi az álláspontja erről. A zavar addig tart, míg a politika világának szereplői nem szoknak le a párthatározatok szerinti cselekvésről, s nem mernek saját személyiségük, véleményük szerint megnyilvánulni.

Ennek sok-sok évtizedes hagyománya van. Miért hagynának fel vele?

Talán többet kellene színházba járniuk. A nagy művek jó válaszokat adnak alapvető erkölcsi kérdésekre. Shakespeare tudja: nem szabad ölni. Molie`re tudja: nem jó hazudni, hipokritának lenni, s egyértelműen elítéli, megveti az álszentet, a képmutatót. A színházban estéről estére megtapasztalható: ha egy előadás jó, ha van költői üzenete, s ha még morális kérdésekről is tud szólni, akkor az emberek a saját életük problémáira, környezetük zűrzavarára is választ kaphatnak. És ha sok olyan színházi este van, amely valódi élményt nyújt, valódi katarzishoz vezet, akkor még sokáig érdemes lesz színházba járni.