A Nyolcak

Nem lehetett könnyű dolog a Szépművészeti Múzeumnak ahhoz a váratlan helyzethez idomulnia, hogy tudniillik nem zár be az év elején. A holdból kellett leakasztani néhány kiállítást (normális esetben egy-egy olyan színvonalú tárlat, amilyet a Szépművészetiben megszokhattunk, hosszú évek előkészítő munkáját igényli), improvizálni és kockáztatni kellett (ezt a mondatot áttehetjük jövő időbe is, hiszen eltart még egy ideig, míg a dolgok visszakerülnek a normális mederbe – és akkor itt most nem vitatjuk meg, mit is tartanánk ebben a történetben normálisnak), de mi, látogatók rövid távon csak nyertünk az ügyön. (Ebben a melegben, egy életem, egy halálom, megkockáztatom azt a tréfát, hogy rövid tavon is nyertünk – a célzás az e hasábokon már méltatott Art on Lake-kiállításra utal, amelyet a közelmúltban bércsolnakon is megközelítettem, s a hatás még a korábbinál is elementárisabb volt, legalábbis az izomlázat illetően.)

Nyilván így, az improvizáció jegyében kérték el a helyiek Pécsről a Nyolcakat – és igen jól tették. Korszakos anyag ez, amit a pestiek új installációval, szerkezettel, rendezéssel még magasabb szintre emeltek. És milyen a muzeológusszerencse? Épp a kiállítás alatt lelődött fel, regénybe, sőt, rajzfilmbe illő körülmények között egy lappangó Berény-kép, s ez magában elég volt ahhoz, hogy elsöprően jó sajtója legyen a tárlatnak.

Megérdemelten.

De kár volna, ha csak erre a művészettörténészi bravúrra figyelnénk. Mert van itt másfajta is elég. Hadd ajánljam figyelmükbe a csendéletek termét, a Fidibusz-címlapot – amelyből egy kiállítási termet rekonstruálhatunk – és a Pór-kép hősének kezéből kibicskázott (hogy ez a Kernstock mit meg nem engedett magának!) virágot.

Külön-külön is szenzációsak.