A népszavazás helye a demokráciában
A Brexit okozta megdöbbenés és a magyar kormány tisztán propaganda célú kvótanépszavazásának elrendelése alaposan felbolydította a sajtót. Egy sor vélemény látott napvilágot pro és kontra a parlamenti választások és a népszavazások viszonyáról. (Többek között a 168 Órában jelent meg egy
sok szakértő véleményét tükröző összeállítás, valamint egy interjúe témában.)Bár én nem vagyok szakértő, úgy gondolom, hogy minden laikus véleményt is meg kell hallgatni. Ha már a nép véleménynyilvánításáról beszélünk.
Egyetértek azokkal, akik szerint négy évenként azért választjuk meg a képviselőinket, hogy fontos kérdéseket helyettünk, a mi nevünkben döntsenek el. Ha minden apróbb ügyben népszavazásokat rendeznénk, a hosszú távú kormányzást tennénk lehetetlenné.
Ámde ezek a választások elsősorban a bizalomról szólnak, az egyes kérdésekre nem jut elég figyelem. És négy év hosszú idő. Közben felvetődhetnek olyan ügyek is, amelyekre nem szólt az eredeti felhatalmazás. Ilyenkor nem ártana kikérni az egész lakosság véleményét.
A népszavazás intézményét sokan azért ellenzik, mert vissza lehet vele élni. Az egyes döntésekhez konkrét politikai érdekek fűződnek, és ezek miatt óriási kampányokat szerveznek. (Ezt láttuk a „szociális népszavazás” idején, és a Brexit tragédiájához is ez vezetett.) Véleményem szerint csak akkor lehet hitelt érdemlően megismerni a nép többségének véleményét, ha a népszavazások esetében betiltjuk a kampányolást. Pártatlan szakértők (ezek között lehetnek külföldi szaktekintélyek is) kidolgozhatnák a reális alternatívát, azt publikálnák, és ez alapján lehetne szavazni. A bősi vízlépcső esetében például fel lehetett volna sorolni a gazdasági előnyöket és a lehetséges környezeti károkat, azt is megemlítve, hogy ha nem valósítjuk meg a projektet, büntetést kell fizetnünk. Ugyanez érvényes a Paks II szerződésre. Olyan ügyekben, amelyek hatása nemzedékeken át tart, nem dönthet egy korlátozott időre megválasztott kormányzat.
Az uniós népszavazás előtt tisztázni kellett volna a gazdasági előnyöket és a nemzeti szuverenitásunkról való részleges lemondást. Az állampolgársággal kapcsolatos szavazásnál meg kellett volna említeni, hogy ha a külföldi magyarok is állampolgárok lesznek, akkor a mi helyi kérdéseinkben is szavuk lesz, sőt, azt is, hogy néhányan emiatt esetleg elveszíthetik a külföldi ország állampolgárságát. (Ehelyett azzal próbáltak sokkolni bennünket, hogy „ha Kölcsey ma élne, nem lehetne magyar állampolgár” – kontra a romániai magyarok tömeges bevándorlása.) Az egészségügyi reformról is lehetett volna külön népszavazást rendezni, szembeállítva az átszervezés előnyeit az esetleges hátrányokkal. Csak akkor várhatjuk el a lakosságtól, hogy felelősen döntsön, ha világosan látja a várható következményeket, és nem befolyásolják a véleménye kialakításában. (Ilyen befolyásolás volt például a „négyigenes” szavazás során, a közvetlen elnökválasztás kérdésében az a félelem, hogy ha nem vigyázunk, a reformkommunista Pozsgay Imre lesz a demokratikus Magyarország első köztársasági elnöke. Ennek elkerülése érdekében hosszú időre eltorzult az államberendezkedés, a köztársasági elnök egyértelműen a parlamenttől vált függővé. Egyetlen ember sorsa miatt!)
A jelenlegi szabályozás többféleképpen is korlátozza a népszavazás kezdeményezését. Adott idő alatt nagy mennyiségű ajánlást kell összegyűjteni, az Országos Választási Iroda egyszerre csak egy kérdést vizsgálhat, sok időt elvesz a hiábavaló beadványok megvitatása, szükség esetén jönnek a kopaszok, s végül az ellenzéki próbálkozásokat a kormánypropaganda sok milliós ellenkampányával el is söpörheti.
Szerintem sokkal jobb lenne, ha népszavazási kezdeményezést bárki beadhatna, a saját nevében is, és egy szakértő bizottság vizsgálná meg, melyiknek van nagyobb létjogosultsága. A kormány azokban a kérdésekben kérné ki a választók véleményét, amelyek eldöntésére az országgyűlési választások idején nem kapott világos felhatalmazást, de emellett minden olyan kérdés felvethető lenne, amelynek eldöntése nagy tömegekre van hatással. Függetlenül attól, hogy kinek jutott eszébe vagy hány aláírást tudott összegyűjteni.
Az ügydöntő népszavazás csak a véleménykérés egyik módja. A modern technika lehetővé teszi, hogy alacsony költségű, egy-egy földrajzi egységre korlátozott, internetes véleménykutatásokat tartsunk, akár országos ügyekben is. (Ha például kiderülhetett volna, hogy Zala megyében, Hajdú-Biharban és Budapesten is nagy többséggel követelik a vasárnapi nyitvatartás engedélyezését, ez a vita nem húzódott volna egy évig.)
Az internetes szavazásoknak persze feltétele, hogy mindenki géphez tudjon jutni. De ez megvalósítható. Kapjon mindenki egy saját, egy alkalomra szóló internetezési jegyet, amelynek birtokában a hozzá legközelebb lévő (vagy a falvakat járó mobil) szavazóhelyiségben meg tudja nyomni a megfelelő gombot. Az összesítés automatikus, azonnali, és az egész akció a jelenlegi népszavazások költségének a töredékébe kerülne.
Végül a lakosság véleményét közvélemény-kutatások révén is meg lehet ismerni (ezekből derült ki, hogy a többség ellenzi a vasárnapi boltzárat és a stadionépítéseket, vagy hogy a budapestiek 86 százaléka nem akarja, hogy múzeumépületeket telepítsenek a Városligetbe, és emiatt fákat vágjanak ki). Itt is ki kell zárni az előzetes politikai befolyásolást, utólag viszont ezekből is le lehet vonni a tanulságot.
Az országgyűlési választásoknak és a népszavazásoknak más a funkciójuk, nem kellene egymással szembeállítani őket, nagyon jól kiegészítik egymást. Csak a politikusoknak kellene hátrább lépniük. Ne a saját érdekeit próbálják elfogadtatni a lakossággal, hanem ismerjék meg az ország véleményét. És vegyék is figyelembe.
