A nap, amikor egy istentagadó humorista tanít meg a gyász feldolgozására

Az angol humor ismerőinek bizonyára nem kell bemutatni Ricky Gervaist, a stand-up műfaj egyik legismertebb aktuális képviselőjét. A humorista-színész-rendező-megmondóember munkássága ugyanis magába foglalja a brit Office sorozat megalkotását, amely a világhírűvé vált amerikai változat alapjait tette le, de bizonyára sokan találkozhattak vele az elmúlt évek Golden Globe-gálái kapcsán is, ahol a hollywoodi sztárokat kegyetlen poénjaival döngölte a földbe. Épp a napokban közölte a humorista, hogy a nézettségi gondokkal küzdő Oscar-gála vezetését is szívesen elvállalná – akár ingyen is –, ha megengednék neki, hogy bármit mondhasson. Erre persze nincs nagy esély.

A híresen ateista, mizantróp, mégis messze földön ismert állatbarát humorista eddig sem számított kezdőnek a sorozatgyártásban: több széria is köthető a nevéhez, mint például a Derek, vagy a Futották még.., de egyik sorozata sem tudott túlélni két évadnál többet. Egészen eddig a pontig, ugyanis a Netflix évekkel ezelőtt gyümölcsöző üzletet kötött a humoristával a Mögöttem az élet szériáját illetően. A 2019-es első évad bemutatása után szinte egyből biztossá vált a folytatás, ugyanis a fekete humorral operáló dramedy sorozat a streaming-szolgáltató legnézettebb brit sorozatává vált a maga több mint 100 millió nézőjével.

És hogy minek köszönhető ez a hatalmas siker? Elsősorban nem a humornak és nem is a karaktereknek – bár biztos az is segített, hogy Gervais szinte magát játssza a sorozatban –, hanem az üzenetnek, amit a Mögöttem az élet sugároz.

A történet szerint ugyanis Tony (Ricky Gervais) felesége elvesztése után gyakorlatilag kukába dobja a hitét az életben, a sorsban és egyáltalában az emberekben. Ha nem lenne a kutyája, már rég öngyilkos lett volna, napjainak nagy részét már csak a piálás és a szerettéről készült videók nézegetése teszi ki. Ez okoz neki egyedül örömöt, ha egyáltalán még tud ilyet érezni.

Fotó: Netflix

Mit mond el a gyászról?

A háromszor hat részes sorozat – ami rövid játékidejének köszönhetően akár fél nap alatt lepörgethető – betekintést enged a főszereplő gyászfeldolgozási folyamatába. Tökéletesen mutatja be azt is Tony reakcióin keresztül a sorozat, hogy a gyász nem egy univerzális folyamat, ugyanazokkal a magállókkal, hanem mindenkinek más.

A feldolgozási folyamat első állomását, a tagadást szinte teljesen kihagyja a sorozat, Tony ugyanis teljességgel tudatában van annak, hogy felesége nincs többé; épp ezért érzi értelmetlennek folytatni az életét. Az izoláció azonban erősen megfigyelhető az esetében: nem jár társaságba, sőt szó szerint taszítja el maga körül az embereket, és otthon iszik egyedül. Munkáját is csak azért végzi, hogy kiadhassa magából a dühét, és hogy mások szimpátiáját kihasználva szidhassa az embereket. Ezzel pedig már a második fázison is túl vagyunk, a harag ugyanis Tony alapvető személyiségjegyei közé tartozik.

Az alkudozás fázisa is tetten érhető: azzal próbálja meg fenntartani felesége emlékét, hogy folyamatosan a róla készült videókat nézi. Egyfolytában újraéli közös pillanataikat, az érzelmi köteléket pedig nem hagyja felbomlani. És itt a negyedik fázis, ami egészen az utolsó képkockáig megfigyelhető a sorozat szinte minden egyes karakterén: a depresszió.

Tony ugyanis fél nyitni a külvilág felé, és ha bárki más tesz felé gesztust, egyből támadásként fogja fel, és csírájában elfojtja egy lehetséges jövendőbeli kapcsolat lehetőségét.

A főszereplő csak akkor képes a közjó érdekében tenni, amikor azt senki nem látja: apró kis gesztusokon kívül azonban jó ideig nem tesz tudatosan semmit a körülötte lévőkért. És itt fontos kihangsúlyozni azt, hogy tudatosan. A tudattalan, ösztönös cselekedetei hatására ugyanis, ahogy halad előre a sorozat, egyre több jót cselekszik, mígnem végül eljut oda, hogy kifejezetten empatikussá válik másokkal – még ha azt szarkazmusba is burkolja. Ez sok esetben abból fakad, hogy visszamenőlegesen is ki akarja érdemelni felesége szeretetét, és megmutatni a környezetének, hogy mennyivel jobb emberré tette.

Fotó: Netflix

A fejlődésben, a továbblépésben azonban minden tényező korlátozza őt: egy kis helyi lapnál dolgozik, ahol értelmetlenebbnél értelmetlenebb riportokat készít, a környezete pedig finoman szólva is lehúzó. Ez az elején még kapóra is jön neki: a nihilizmusa odáig süllyed, hogy már a drogokat is kipróbálja, hátha valami véget tud vetni a szenvedésének. Végül rájön, hogy a környezete felemelésével – hacsak apróságokat is tesz –, de értelmet tud adni az életének.

Mit tanulhatunk a sorozatból?

Gervais több interjúban is elmondta, mekkora jelentősége van a sorozatnak sokak számára. Tapasztalatai szerint ugyanis az utcán nem a poénjai miatt állítják meg, hanem azért, hogy megosszák vele, mennyit segített egy-egy trauma feldolgozásában. Ez bizonyára furcsán hathatott az alapvetően humorérzékéből élő Gervaisnek, de valahol épp ezért is tartotta fontosnak, hogy ne nyújtsa túl feleslegesen a történetet, de ne is hagyja félbe. A nézők közül sokaknak úgy csapódott le a sorozat, hogy önéletrajzi ihletettségű lehet, azonban Gervais nem saját traumából dolgozik: barátnője, Jane Fallon – akivel a nyolcvanas évek óta együtt van – ugyanis él és virul.

Az első és a második évad szinte azonos, repetatív narratívát vonultat fel: Tony depressziós, magánzó életet folytat, és a környezetében lévőktől érkező szeretet nem segítségként, hanem támadásként fogja fel, amire minden alkalommal kegyetlenül válaszol. A harmadik évadra viszont elkezdi megérteni, mi az a néhány dolog az életben, amiért érdemes folytatni a kalandot, és szépen-lassan hozzászoktatja magát a gondolathoz, hogy ennek az életnek nem lehet így vége. Ráébred, hogy rengeteg olyan ember van, akinek sokkal rosszabb a sorsa, mint az övé, és azzal, hogy sajnáltatja magát, csak az ő áldozatukat teszi semmissé. 

Fotó: Netflix

Rendkívül értékes, de közel sem tökéletes

A harmadik évad kiváló befejezést ad a sorozatnak, de valahogy olyan érzése lehet a nézőnek az utolsó képkockáknál, hogy Tony jellemfejlődése mintha kicsit elnagyolt lenne. A főszereplő egyszerűen túl gyorsan vált mizantrópból kis túlzással emberbaráttá, ami ha nem is rontja el a záróakkordot, bizonyára sokaknál hagy keserű szájízt maga után. Az utolsó évadban aktualitásokat is bedob a Tambury kitalált városban játszódó sorozat: a koronavírus-járvány is szóba kerül, de annyira feleslegesen, hogy egyszerűen erőltetettnek hat.

Nincs érdemi hatása a cselekményre, senkit nem látunk maszkban, vagy betegen. Egyszerűen csak azt akarták megmutatni, mennyire ügyesen tudják áttörni a negyedik falat a néző és a sorozat között – de ez nem sült el túl jól.

Végül pedig a karakterek: a sorozat alapvetően rengeteget operál a cringe-humorral, ami egy bizonyos szintig rendben is van, ez valahol Gervais specialitásának is mondható. De az utolsó évadban néha már olyan ízléstelen dolgok hangoznak el, hogy az sokaknál ki fogja verni a biztosítékot. Nem mellesleg az is zavaró, hogy a korábbi évadokban rendre feltűnő kisebb mellékszereplők közül a harmadik, egyben záróévadból többen is hiányoznak. Ennek bizonyára praktikus okai volt – hogy másoknak is lezárást tudjon adni a széria Tony-n kívül – de az összhatást mindenképpen rontja.

Így hát azt lehet mondani, hogy a Mögöttem az élet a hibái ellenére is rendkívül értékes sorozat. Három évad alatt képes volt eljutni a depressziótól az életigenlésig, amiből rengeteg néző tanulhat.

(Kiemelt kép: Netflix)