A mi osztályunk

Nem véletlenül vitt el tavaly minden elvihető díjat. Sokáig nem szabadulhatunk a hatása alól.

Pedig nem is színdarab, a szó eredeti értelmében, Tadeusz Słobodzianek nagy feltűnést keltett munkája, hanem párhuzamos monológok sora. Egymás melletti életpályák története, a szereplők által elbeszélve. Csak hát olyan mellbevágó, olyan felkavaró, olyan kegyetlen a történet (és olyan hétköznapi, egyszerű, magától értetődő a szöveg, amely e szörnyűségeket elősorolja), hogy e kettő feszültsége már szinte elég is, hogy székéhez szögezze a nézőt. Szinte, mondom, mert a Kamra előadásának (a darabválasztáson kívül) az a legfőbb érdeme, hogy minden tekintetben színházi estet épített ebből az oral history-gyűjteményből.

Máté Gábor, a rendező, hol a jelképes mozgások és utalások felépítésével, hol a színpadi mozgás konzekvens végiggondolásával, és ahol csak lehetett, a szöveg jelenetekbe építésével, valamint az egyrészes mű kiváló ritmusával fokozza a hatást, amelyhez a kiváló szereplők mindegyike hozzáteszi a magáét.

Él tíz kisdiák egy lengyel kisvárosban valamikor a múlt század harmincas éveiben – olyanok, mint más kisdiákok a világ bármely más pontjain: tanulnak, verekednek, csúfolódnak, szerelembe esnek, élnek – együtt, egymással. Aztán a történelem oda-vissza átgyalogol rajtuk néhányszor: megszállók és ideológiák jönnek-mennek fölöttük, ők pedig „alkalmazkodnak”. A párhuzamos monológok a huszadik század diktatórikus világába vadult kisemberek önfelmentései, a „mit tehettem volna?”, az „én csak néztem”, a „nem is akartam feljelenteni”, az „én nem is ütöttem” dallamára, miközben a hajdani osztálytársak kegyetlenül kiirtják egymást az éppen regnáló hatalom színeiben, hogy aztán egész hátralevő életükben elhazudják maguk elől is az igazságot.

A darab nagy vihart kavart Lengyelországban – hisz arról szól, hogy amíg nem nézünk szembe a múltunkkal, nem léphetünk túl rajta.

Van mit tanulnunk belőle.

Jolsvai András