A mi háborúnk

Lassan véget ér az emlékév, melyet – szerte Európában – az első világháború kitörésének centenáriumára szerveztek. Magyarországon is számos kiállítás, könyv, tudományos konferencia, blog, folyóirat foglalkozott a témával, nem egyről ezeken a hasábokon is megemlékeztünk. Most már, így az év vége felé (nem mintha nem tartott volna még vagy négy évig az a háború – nyilván ezt teszi majd az emlékezés is) feltehetünk bizonyos kérdéseket. Például azt, hogy mitől maradhat élő az emlékezet.

Magyarhonban minden bizonnyal a negyvennyolcas hagyománnyal van a legkönnyebb dolgunk: ott, úgy tetszik, mozdíthatatlanok az értékek, s bár történtek itt-ott kisajátítási törekvések, a közös tradíció mindent visszavert. Sem a dalok, sem az utcanevek, sem a tananyagok, sem az értékek nem változtak ebben a témakörben. És mintha most valami hasonló történne, óvatosabban, bizonytalanabbul bár, az első világháború tekintetében. A traumákon már túl vagyunk (na, ide azért teszek egy halk kérdőjelet még), s bár a „ki mit hibázott el?”-verseny (tudományos szinten) még folyik, a kisebb közösségekben (családokban, falvakban, városokban) már megkezdődött az emlékek összegyűjtése, feldolgozása, megértése. Naplók, fényképek, levelek kerülnek elő a padlásokról (meglepően sok, ennyi év után), és a kései maradék érdeklődéssel fordul a szépapák történetei felé.

Ujpesten most a Károlyi István Galériában nyílt ilyesféle kiállítás. A helytörténeti gyűjtemény munkatársai a náluk lévő anyagokból, tárgyakból állították össze azokat a tablókat, melyek az első nagy háború hétköznapjait mutatják be – s persze azt, ki mit tartott fontosnak megőrizni, feljegyezni, elrejteni azokból az időkből.

A helyieknek persze külön érdekességet jelent, hogy dédapjuk, ükapjuk történetével találkozhatnak itt, új kapcsot találva így, a felmenőkön keresztül, városukhoz, önmagukhoz.

Jolsvai András