A Major

Gyerekkoromban eszembe sem jutott, hogy színigazgató legyek. Major Tamás tehet róla, hogy mégis az lettem.

Apámnak esze ágában sem volt pártiskolára menni. Major Tamásnak köszönheti, hogy mégis a Karolina úton töltött egy pártévadot. Emlékeimben valós események legendákkal gabalyodnak.

’49 nyarán Major felkérte apámat, legyen a Nemzeti Színház dramaturgja. Gyereket várunk, mondta apám. Annál jobb, mondta Major, legalább sokat leszünk együtt. Nemzedékeink sorsa e pillanattól egybekapaszkodott. Major és apám végigmarháskodták a nyarat, és a század végéig utálták egymást. Kapcsolatuk az imádat csúcsai és a fagyos gyűlölet völgyei-szakadékai között váltakozott.

A frissen államosított Nemzetiben a békekölcsön mintájára bevezették a gyakorlatot, hogy a születendő gyerekek javára mindenki lemond egy forintról a fizetéséből. Gábor Miklós, a párttitkár szóvá is tette az évadnyitó társulati ülésen: a Karinthy Cini alighogy belépett, rögtön tetemes összeget vehet föl a gyerekére! Születni csak jó drámai pillanatban szabad.

Majornál jobban senki sem ismerte a színpadi hatást.

’49 langymeleg őszi éjszakáján az üres Nemzeti igazgatói irodájában Major színházi reverenciával fogadta apámat. Dramaturgiai értekezlet helyett Major főként színésznőkről beszélt. Hogy nem szabad viszonyt folytatni velük. Idegesnek látszott, valami korábban nagyon felizgathatta. Végül a Hullamosóban ittak apám szerződésére. Aztán bérletezési nagygyűlésre mentek a MÁVAG-ba, ahol hatalmas körtranszparens fogadta a színháziakat: „Vesszen Rajk és bandája!” Rajk miniszterhez, akinek bukását letartóztatási hullám követte, Major szoros baráti szálakkal kötődött. Csak azután rémült meg, hogy elszavalta Petőfitől a Levél egy színész barátomhoz című költeményét:

„Előttem áll a délután, midőn
A színészetbe béavattatám.”
A siker leírhatatlan volt. Ahogyan később is, számtalanszor a főiskola évzáróin.
„Az ajtót ekkor megnyitá egy ur;
Volt bennem annyi emberismeret,
Ráfoghatnom, hogy nem más, mint szinész.”

A szavalat a kivégzésre emlékeztető ’78-as évadnyitón is sikeres volt. Akkor ebrudalták ki váratlanul a Nemzeti igazgatói székéből Major fő riválisát, Marton Endrét, főiskolai tanáromat.

„»Pártolj, közönség,
és majd haladunk,«
Mond a szinész: és az meg így felel:
»Haladjatok, majd
aztán pártolunk.«”

Major akkor hamvaiból új életre kelt főnixmadárként a fiatal „Gáborokhoz”, a Székelyhez meg a Zsámbékihoz csatlakozott. Marton pedig belehalt a méltatlan menesztésébe.

A Nemzeti színháztörténeti remekművek sorát létrehozó két főnökére, Gellért Endrére és Majorra apám mint szerelmetes jó barátokra emlékezett. Bohém légkörre, röhögtető mókákra.

Az ifjú Kállai Ferenc váratlanul egymás karjaiból látta szétrebbenni az igazgatóját és a főrendezőjét. „Maga nem tudja, hogy Majorelvtárs és Gellértelvtárs buzik?” – kérdezte a megszeppent ifjú színésztől minden titkok tudója, a csínyekbe avatott Kovács Alíz művészeti titkár. Kállait a közös röhögés avatta a vezetők tréfáinak egyenrangú „cinkosává”. Gellért Endre aztán ’56 után öngyilkosságba menekült. Major még évtizedekig igazgató maradt.

Majorról köztudomású volt, hogy képtelen végigolvasni egy színdarabot, az éppen rendezetteket is beleértve. Sokszor a szereposztásig sem jutott. Erre épített apám, amikor elfogadtatott vele egy nem létező Osztrovszkij-darabot, ilyen álszereplőkkel: Kuzma Kuzmics Nyefedov árvaszéki ülnök, címzetes tanácsos, Natalja Szofronova, ennek felesége, szülésznő, Dusenyka, hajadon leányuk, Pjotr Petrovics Pirk ügyészségi jegyző, a kérője, Arkagyina Tyimofejevna szárazdajka, Foma Gyagyalov vándor madárkereskedő, tenyérjós. (És így tovább.)

Kapcsolatuk mélypontja az lehetett, amikor a Rajk-per gyilkos tömegpszichózisában, ’49 szilveszterén a Fészekben az erősen kapatos Major ordítva letrockistázta apámat. Súlyosabb vádat nehéz volt akkoriban elképzelni. Az ítélet apám ’56-ban nyilvánosságra hozott káderlapján is szerepelt. Korábban együtt eveztek Majorral a Timár Józsefet megbélyegző párthatározat politikai mélyvizén.

Aztán megint a felmelegedő barátság kora következett. Major rendezte apám Ezer év című első drámáját. A próbaidőszak az olvadás idejére esett. Major mutatta be apámnak egy eldugott belvárosi presszóban a jövendő politikai elitjét, Kádárt, Kállai Gyulát, Donáthot, Losonczyt. Major mindig képben volt, és mindig ott is maradt. A forradalom tisztító viharát úgy élte túl, hogy a változást követelők élére állt. Úgy ment, hogy mindig maradt.

Már személyes élményem a forradalom napjaiból, hogy szomszédunk, Mészáros Ági, a kor híres színésznője és férje gyakran jöttek át hozzánk egy kis izgatott eszmecserére. Egy név ismétlődő gyakorisággal vésődött az emlékezetembe: a Major!

Egy szüleimmel közös esős-lucskos autókirándulás gyerekizgalmára is emlékszem ezekből az időkből. Én Major kocsijába kerültem, amely a nedves úton egy kanyarban megcsúszott, és ferdén imbolyogva, mozdulni képtelenül az árokban kötött ki. A pórul járt Major-autót a minket utolérő apámék vontatták-tolták ki valahogy a kátyúból.

Ez csakis apám Szellemidézés című önéletrajzi drámájának próbái idején történhetett, amelyet ugyancsak Major rendezett a Katona József Színházban. Ez az időszak lehetett odi et amo-, gyűlölve imádó kapcsolatuk egyik csúcspontja. Szinte sülve-főve együtt jártak, röhögtek és tréfálkoztak, élvezték és múlatták alkotókedvük és szakmai sikereik boldog idejét. A bemutató 1957. október 25-re, csaknem épp a forradalom egyéves évfordulójára esett.

Major a próbák idején gyakori vendégünk volt. Egy esti felhevült borozgatás alatt Major úgy berúgott, hogy apám nem engedte autóba ülni, a cselédszobában szállásolta el. Ruhástól dőlt az ágyra, reggelig fel sem ébredt. Engem küldtek felébreszteni. Ahogy beléptem a szobába, megcsapott az éjszaka kigőzölgött alkohol tömény, savanyúan fojtó szaga. Major gyűrötten, de fürgén ébredt. És elindult – borostás clochard-ként – a színházába, próbálni és igazgatni.

A színház csodájára ébredésemet én is Majornak köszönhetem. 1958-ban egy délután nálunk vendégeskedett, majd autóval magával vitt a színházba, és előadás után haza is hozott.

A Tartuffe volt aznap este műsoron.

Felvitt az igazgatói irodába. A színpadra már loncsos hajú, hórihorgas, vastag szájú, kissé görnyedt figuraként lépett, aki álszenten meresztgette a szemét, elnyújtott, kenetes hangon beszélt. Hosszú karjával kaszáló, csapkodó mozdulatokat tett, vagy kereszteket vetett. Az első pillanatban látszott rajta, nem ebbe a házba való, és hogy rosszban sántikál. Amikor aztán valószerűtlenül hosszú ujjaival Lukács Margit szoknyája körül kezdett matatni, olyan volt, mint valami nagy pók, aki éppen áldozatára készül lecsapni, hogy körülfonja és bekebelezze. A történet végén a Pernelle-nét játszó Gobbi Hilda botjával nagyot sújtott a leleplezett imposztor fejére.

Előadás után Major az igazgatói irodában fogadott, már civilben. Telefonált, aztán azt mondta, mehetünk. Lefelé még beköszönt néhány öltözőbe, a portás hangosan jó éjszakát kívánt az igazgató elvtársnak.

„Na, hogy tetszett?” – fordult hozzám már a kocsiban. Hirtelenjében nem tudtam, mit mondjak. „Nem fájt?” – kérdeztem.

Major hangosan felnevetett. „Észrevetted? A Hilda ma nagyobbat ütött, mint szokott. Úgy látszik, haragszik valamiért.”

1959-ben Major felmondott Gobbi Hildának, aki a város peremén működő József Attila Színházhoz szerződött.

„Apád miért barátkozott Majorral? – szegezte nekem a kérdést évtizedekkel később az egyik főiskolai osztálytársam, Kornis Mihály. – Hiszen Major egy III. Richárd volt, mit keresett mellette apád?”

Apám egyik ’68-as naplóbejegyzése mintha csak erre meg sok egyéb elfojtott, vélt vagy valós bűntudatára keresné a választ: „...pocsék idegállapotban vagyok. Utoljára 1951 nyarán voltam így, amikor kijöttem a hathónapos pártiskoláról... és egész éjszaka sírtam, tulajdonképpen minden ok nélkül.”

Szinte életfogytig tartó mosolyszünet következett ezután apám és Major kapcsolatában. A fagyot nem oldotta közöttük sem az én főiskolai felvételem, sem az ott töltött harcos éveim, sem későbbi színházi sikereim, kudarcaim. Az osztálytársaim többsége az apám és Ádám Ottó képviselte ókonzervatívokkal szemben az új színházi törekvések, a modernnek és izgalmasnak tartott Major mellé álltak.

Hosszú évtizedek múltán, Major egyik végső szemoperációja előtti reggelen szólalt meg újra apám telefonja. Egy síri hang emlékeztette régi barátját közös ifjúkorukra. Amikor még dr. Totisz Béla körúti lakásán gyülekeztek az akkori nagyok, Karinthy és a társasága. Meg a többnyire baloldali fiatalok, Major, Gobbi, Olty Magda, Gábor Miklós. Hogy mindent és mindenkit kiveséző, féktelen tréfáikkal, elementáris közös röhögésükkel lázadjanak egy torz és pusztulásba rohanó világ ellen. Apám később elmesélte a megrázó élményt, ahogy Major belezokogott a kagylóba. Aztán apám is sírni kezdett. Úgy zokogtak bele az éterbe, mintha csak az életüket és az elmúlt ifjúságukat siratnák. Vagy elfecsérelt, megcsúfolt eszményeiket? Ki tudja.