A magányos lovas
Egyik szükségtelenül kerek születésnapomra olyan fényképet kaptam tőle, amely egy ködben kóborló, rejtélyes lovast ábrázol. A kép a pesti galopp-pályán készült – Zoli nagy szeretettel ábrázolta a zsokék világát, ahogy a cirkuszosokét, a revüsökét és minden más csepűrágókét is: nagyon értett hozzá, hogy a harsogó díszletek között meglássa a pasztellszínű drámákat –, de a magányról szólt. Arról, hogy az alkotó a végső kérdéseket illetően mindig egyedül marad: úgy kell átverekednie magát a terebély ködön.
A kép azóta a szobám falát díszíti: sokszor kaptam erőre tőle. Ahogy az alkotójától is. Csaknem két évtizede kerültünk először közös szerkesztőségbe, hogy aztán másodszor is találkozhassunk itt, a 168 Óránál. Persze megelőzte a híre, vagyis inkább a legendája: ő volt a magyar sajtó száguldó fotóriportere, két évtizeden át mindenhol ott volt, ahol történt valami, parlamentben és árvizeknél, tüntetéseken és tűzeseteknél – alóla lőtték ki az autót a romániai forradalomban, és ő csinálta azt a képet a pápalátogatáskor – tananyag minden fotósiskolában –, amely a többi fotóssal szemben ábrázolta az egyházfőt.
És ha az események békén hagyták kicsit, készítette míves sorozatait a művészet, az élet peremén egyensúlyozókról.
Igazi buffo volt, harsány jókedvű, mosolygó alak, aki mindig betöltötte a számára kijelölt teret – nemcsak fizikailag, művészileg is. Olaszos temperamentumát – hirtelen gerjedt haragra, de éppolyan hirtelen szelídült meg –, azt mondják, felmenőitől örökölte, miként a tehetségét is: festők, alkotók tették híressé előtte is a Pólya nevet. Néha szigort erőltetett magára, de nem volt nála jószívűbb ember széles e világon. Nemzedékeket tanított végtelen türelemmel a fotósszakma csínjára-bínjára, és felhőtlenül tudott örülni tanítványai sikerének.
Egyidősek voltunk. Mostantól nem leszünk azok. Egy magányos lovas most eltűnt a ködben, de a kép a falon megmarad. Hogy erőt adjon, vigasztaljon, bátorítson.
Ahogy a többi képe is.
