A legkúlabb nap
Végy két erősen ellentétes természetű embert. Kötözd őket szorosan egymáshoz, hogy minden mozgás legalább egyiküknek kényszer legyen. Ereszd őket bele a meglangyosított alaplébe, és közepes tűzön kezdd melegíteni. Amikor megpirulnak, add rájuk az előre kikevert kalandmártást. Zöldséggel, oroszlánszőrrel tálald.
Kettősünk szereplőit ezúttal Bennónak és Andinak hívják. Az első kalandor természetű, hétpróbás, lézengő ritter, a második visszahúzódó, aggodalmaskodó, hipochonder muzsikus. Mindketten menthetetlenek. Bennónak inoperábilis agydaganata van, Andi tüdőátültetésre vár hosszú ideje, hiába. A két halálraítélt még utoljára ki akar rúgni a hámból. Megszöknek a hospice-otthonból, bátran pénzt szereznek (hol lesznek ők már a hitel törlesztésekor!), és irány a pálmafás, ragyogó Dél-Afrika. Meg kell találni és végig kell élvezni a legkúlabb napot.
Bizarr, hogy épp a biztos halál előtti tudatállapot turbózza fel a szabadság felelőtlenségét és inspirálja a felelőtlenség szabadságát. Ha nincs már elszámolási kötelezettségünk... A kiscsoportos dramaturgia mindig intenzív: a kevés szereplő nagyon jelen van a történetben, és mert eltérő karaktereket kötöztünk össze receptünkben, a konfliktus bele van építve az alaphelyzetbe. Itt is. A főhősök mellett mindenki más csak epizodista: az elhagyott szerető, a vőlegénye, a fekete orvos, a hospice otthon személyzete, az oroszlán, aki tocsogós szigorral jelöli meg territóriumát, és mellékszereplő az afrikai kisgyerek, aki meglép az oxigénpalackkal és a morfiummal. Ők mind csak e kalandpark szereplői.
A film első húsz perce némiképp vontatott, a cselekmény igazán felpörögni csak Afrikában tud, a roadmovie-szakaszban. Egészében: közepes mozira számítsanak.
(Írta, rendezte és játssza: Florian David Fitz.)
