A lakás
Meghalt felmenők után üres lakások maradnak. De hogy kerül a tel-avivi hagyatékba a náci Angriff nevű szennylap néhány megőrzött példánya? Miért tárolódtak itt egy SS-tiszt, bizonyos Von Mildenstein levelei és fényképei? Itt éltek-e a lakás cionista gazdái, Izraelben, ahol fizikailag léteztek, vagy lélekben mindvégig az odahagyott múltban maradtak?
És mit őriztek meg belőle? Könyveket, klasszikusokat, gót betűseket. Hummel-szobrocskákat, nippeket. Személyes emléket, belső képet szinte semmit. Ami mögöttük maradt, arra nem is akartak emlékezni. Nem is akartak róla tudni. A holokauszt sújtotta családokban gyakran a teljes hallgatást, az elfojtást választották, hiszen épeszű, emberi magyarázat arra, ami történt, nem adható. A hallgatást a gyerekek is elfogadták. Leginkább csak a harmadik generáció kezdett kérdezősködni, mi hogyan volt. Itt is.
Von Mildenstein lánya is az elfojtást gyakorolja, de más okból. Az apja virtigli náci volt (amúgy művelt ember), Eichmann főnöke (vagy előde), aki megúszta a nácitlanítást egy külföldi menedékben, de Edda, a lánya a múltat éppen úgy nem akarja bevallani, ahogyan az áldozatok családja sem. A Tel-Avivig futó Tuchler házaspár Izraelben is a német kultúrába kapaszkodva élt, lélekben nem tudtak megválni a Bildungsbürgertum hagyományaitól, és képtelenek voltak mérleget készíteni arról, ami tudomásulvehetetlen. E két tagadás, elfojtás szembesítése ennek a dokumentumfilmnek a tárgya.
A legérthetetlenebb, hogy a második világháború után felelevenítik a korábbi kapcsolatot Tuchlerék és Von Mildensteinék: az elkövető és az áldozat egyaránt félrenéz. Mintha nem lett volna történelem. Mintha nem lenne semmiféle tanulság.
Radnóti azt írta: „majd emlékezni jó lesz”. E film szereplői tagadják.
(A német–izraeli produkciót Arnon Goldfinger rendezte.)
