A kortárs táncművészet fenegyereke, avagy nagyvárosi eszkimó, aki törzset keres és talál

A cikk címét azokból a jelzőkből idéztem, amelyeket az immár negyedszázados TranzDanz „szülőatyjára”, KGP-re aggattak, amióta a pályán van. Kacskaringós történet, hogyan lett a diplomája szerint városgazdálkodási szakemberből táncos, koreográfus, vizuális dizájner, társulat- és színházalapító – hogy csak a legfontosabbakat említsem. Azt botorság lenne megkérdezni tőle, melyik is ő igazán, mert mindenik egyszemélyben. De arra valóban nagyon kíváncsi voltam (még ha sokan meg is ütköznek a kérdés naivságán), hogy több évtizedes pályával a háta mögött meg tudja-e fogalmazni, mi a kortárs tánc.

– Lassacskán nem tudjuk, hogy mit jelent a tánc. Egyre több mindent el tudunk fogadni táncnak. A kortárs, az szintén egy zűrös ügy, elég rossz hírű kifejezés. Sokan félreértvén, ezt az időbeliséggel azonosítják, primér evidenciaként a korunkban létezőket nevezik annak. Tehát ami a korunkban van, az kortárs. Nos, ez egy félreértés. Mások stiláris kérdésnek gondolják, merthogy az adott korban – amelyet tekintsük úgy 20-30 éves időszaknak – domináns stiláris jellemzőkkel bíró művészeti irányzatokat nevezik kortársnak. Ez formai megközelítés, és én szintén hibásnak tartom. Véleményem szerint a kortárs, az szemléletmód. A világban való nagyon intenzív jelenlét. A változó világban – és itt a változón van a hangsúly – a változáshoz való pozitív attitűd, annak elfogadása, szükségességének tudomásul vétele, az ebben való természetes létezés. Alapvetően ez a kortárs. Ilyen megközelítésben gyakorlatilag a formai megoldások szinte lényegtelenek. Én mondjuk el tudom képzelni, hogy egy nagyon régi hagyományokkal rendelkező vagy nagyon régre visszanyúló formai eszköztár alkalmazásával is el tudom mondani a mai véleményemet, hisz azt az eszközrendszert csupán eszközként használom. Azt akarom ezzel illusztrálni, hogy véleményem szerint alapvetően és elsősorban a kortárs nem időbeliséget, nem a velünk egy időben való létezést jelenti. Lehet elképesztően reakciós és a múltban élő a kortársunk, erre sok példát tudunk.

– Amennyire ötvözöd koreográfiáidban a sokféleséget a néptánctól a balettig, táncosaidat éppúgy a legkülönfélébb stílusú műhelyekből, társulatokból válogatod.

– Nagyon összetett, sokszínű, sokféle tánckultúrával bíró táncosokkal dolgozom, miközben van ilyen-olyan dominanciája a tudásuknak, amit én kifejezetten kedvelek.

– Félig tréfásan, félig komolyan ezt így fogalmaztad meg: „Fontos számomra, hogy az együttesben táncoló erős személyiség, erős karakter legyen, tapasztalt és érett »színpadi munkás«, kreatív, elhivatott, kitartó, fegyelmezett, kételkedő, erős fizikumú, szép, szokatlan, hedonista, gourmet, nonkonform, tudjon biciklizni, görkorcsolyázni, dömpert és tengeralattjárót vezetni. Ja és nem baj, ha szót tudunk váltani Camus-ről.”

– Persze ez egy kicsit játékos szöveg, azt kívánja kifejezni, hogy...

–...nem igazán szeretsz fiatal táncosokkal, pályakezdőkkel foglalkozni.

– Nem az, hogy nem szeretek, hanem nem is teszem.

– Mert nincs bennük meg az az élettapasztalat, ami feltétlenül fontos a te nagyon sokrétegű darabjaidhoz?

– Ez is egy nagyon jó aspektusa annak, hogy kivel dolgozom. Tehát amikor én valamiről beszélek, valamire hivatkozom, amikor instrukciót adok, amikor illusztrálni kívánok egy helyzetet egy történettel, akkor ő azt pontosan értse.

– Ehhez – a tánctudáson kívül, ami nyilván csak az alap – megfelelő élettapasztalat és műveltség kell.

– Végtelenül önző és praktikus szempont, de egy fiatal táncosnak, bármilyen jó képzést is kapott, miután kikerül a képzési rendszerből, még jó néhány évre szüksége van ahhoz, hogy a színpadi rutint, ami jó, amire szükség van, megszerezze. Nekem erre nincs időm. Én saját pénzből saját produkciókat hozok létre, nem állami támogatott társulatot működtetek, szervezett rendszerben, mindennapos tréninggel. Egyszerűen nincs pénzem arra, hogy kineveljek egy mégoly kis csapat fiatalt. Ezt a lehetőséget idáig, 26 év alatt még nem sikerült megkapnom. Annyi időm van, hogy néhány tapasztalt, jó táncossal – akik ráadásul akarnak is velem táncolni; mert nem elég az, hogy én akarok vele, a vágynak, hogy együtt dolgozzunk, közösnek kell lennie – létrehozzunk egy-egy produkciót.

– Új darabot mutattatok be nemrégiben. Ha valaki nem értené a színpadon tobzódó népi-globál-reality show-t, azoknak mit mondanál róla? Miről szól a DiverZity?

– Nehéz erre röviden válaszolni. Egy szüzsé orientál. Én nem szeretem a szüzséket, megmondom őszintén. Azt gondolom, hogy egy táncprodukció verbális interpretációja mindig sérült lesz. Mint ahogy ugyanez érvényes egyéb más, nem verbális műfajokról való diskurzusra is. Mi vesz körül, mi az a társadalmi alaptónus, amit én dominánsnak érzek? Mik azok a feszültségi szintek, amiben élünk, van-e oldás a mindennapokban, vagy csak a feszültség van? A nagy erővel ránk irányított üzenetek mennyire befogadhatók és elfogadhatók? Tudják-e mindazok, akik ilyen mennyiségben és ilyen vehemenciákkal megkapják? Felismerik-e az emberek az ebben rejlő csapda lehetőségét, vagy magát a csapdát? A megfelelési vágy, a szervilizmus egy túlélési technika, vagy egy öntudatlan létforma? Parvenűség, alulműveltség... Én értelmiségi alapállásból szemlélem ezt, és nem tudom érzelemmentesen. Mert ezek a jelenségek nap mint nap bosszantanak. De nem is gondolom, hogy nekem ezt nyugodtan kéne szemlélnem.

– Azt látom, hogy a hisztéria, a törzsi viselkedésmódok, az irracionálisan működő dühök és acsarkodások ilyen szinten – ahogy én tapasztalom – korábban nem léteztek.

– Ebben a darabban én sok jót erről a világról nem tudok mondani. Röhögök sokszor magamon is, tudom azt, hogy néha én is irracionálisan és röhejesen viselkedem. Nem kéne. Nemcsak kiröhögöm a világot, hanem önirónia is van bennem. A darab végén azért egy kis fény pislákolni fog, hogy ezek a lakók be vannak szorítva, nem tudnak kilépni ebből a folyamatból. Még nincsenek meg az eszközeik, de már kezdenek rádöbbenni, hogy mi történik velük. És ez nagyon fontos. Ez a feltétele annak, hogy bármi is változni tudjon. Hogy felismerjék, hogy változni kell, változtatni kell. A világ szörnyűségeit leírni nem nagy kunszt. De mit kezdjünk a világgal, az már egy komolyabb kérdés. És hogy hogy jussunk el odáig, amit esetleges lehetőségként fel tudunk vázolni, vagy ahhoz, amit megálmodtunk.

Bayer Ilona