A kortárs csontváz a színpadra hullott ki

Amikor beültünk az előadásra, egy matematikus éppen gyűrött zsírpapíron érthetetlen matematikai jeleket rajzolt egy egyenlet két oldalára. Közben szörcsögött, szipogott és különböző léggyakorlatokat végzett, mintha ez az egyenlet felírásához szükséges lenne.

Minden lépésnél öt percet gondolkodott, szörcsögött, csak aztán tette el a papírt és a plajbászt, hogy lekapcsolták a villanyt.

A sötétben különböző fények gyulladtak fel a színpadon, egy vászon mögött; kellemes, nyugtató zene áradt a hangszórókból. Negyed óráig csak ennyi történt. Aztán megjelent egy táncos, macska ügyességgel mozgatta különböző testrészeit, háta mögött fura árnyékokat vetett a teste a vásznon.

A Trafóban játszották a Compagnie Oki Haiku Dan: Gai-Kotsu, azaz Csontváz című darabot, amely egyszerre volt pantomim, fényjáték, zenés-táncos előadás, cirkusz és még ki tudja, mi minden. A Trafóban játszották.

Nincs erre jobb szó: mozgatta magát. Az is elképzelhető, hogy azt szerette volna kifejezni, merre fordulnak a csontok, merre engedi a test a csavarodást és a mozgást. Amerre mozdulni lehetett, arra mozdult a táncos-előadó-művész.

Időközben folyt a fények és az árnyékok játéka, ment az elektronikus zene. Az egésznek lehetett volna felkavaró, megnyugtató, felemelő, vagy bármilyen jellege – igazából inkább idegesítő volt.

Amit a táncos csinált, valóban lenyűgöző volt. A zene és a fények játéka jól illeszkedett az előadáshoz, sőt, az előadás szerves részét képezte.

Talán a kortárs színházi darab tette, talán a kényelmetlen székek – nem állt össze, miről szólt, mit akart mondani ez az egész. Igazán kellett volna hozzá valami fura hangulat, aminek kevesen tudják átadni magukat. Mindenesetre hatalmas siker volt és nagy tapsot kapott.

Ambivalens érzésekkel hagytuk ott az ötven perces előadást, amelyben egy szereplő, hajával eltakart arccal mozgatta úgy magát, ahogy kevesen tudják.