A konformitás a kultúra halála

Milyen viszonyt ápol az álmaival, a vízióival?

Folyamatos munka nyitva tartani a bejáratot a belső tájakhoz. Én kifejezetten igyekszem. A viszony most éppen gyakorlati: pár napja értem haza Izlandról. Észak bejárása régi terv, most az IFTR konferenciáján jártam ott. Mesélték az izlandiak, hogy gyakran lehagyják őket a térképekről. Láthatatlanok, mint a tündérek, manók, akik szép számmal lakják a tájat a helyi történetek szerint. Vizionárius sziget, ahol könnyebb közel kerülni a leszakadt lélekrészekhez is.

Önnek sikerült?

Nem találkoztam más horcruxával, szerencsére.

Legutóbb megjelent, Bábhasadás című verseskötete óta milyen események határozták meg a költői (át)alakulást, énváltást, hogyan jutott el legújabb, BOX című kötetéig?

A BOX a felszabadulás kötete: a nyelv szempontjából mindenképpen. A 2017-es Bábhasadás után, ami a fülszöveget jegyző Takács Zsuzsa szerint „feszültség, talány és robbanóanyag” keveréke volt, talán úgy is mondhatjuk, hogy a robbanás megtörtént. A BOX verseinek sötét humora már nem marad a felszín alatt, hanem gejzírként kitör. Felbukkan benne a beszéd akarása, az elhallgatott családi dinamikák, a mérgező külső terek és a belső tájak kompromisszummentes bejárása. És a nevetés, persze. Azt nem mondhatom, hogy mindez koncepciózus volt, inkább „történetileg alakult így”.

Kötetét Pollágh Péter, József Attila-díjas költő szerkesztette. Hogyan nézett ki az utómunkálat? Terveznek közös könyvet, projektet?

A munka egyszerre volt intenzív és laza. Péter több mint 20 éve szerkeszt könyveket, általában rengeteg ötlettel, nyelvteremtő attitűddel, empatikus és demokratikus módszerrel dolgozik. Számomra megnyugtató, ha ő látja a szövegeket, a könyv struktúráját. Tervezünk sok közös munkát, például mesekötetet is, de kapkodni nincs miért. Éppen az ötödik verseskötetét szerkesztjük, 12 év szünet után szeptemberben jelenik meg, Régi voltam címmel: gazdag, elsöprő anyag. Az ötleteink kevesebb mint fél százaléka szokott egyébként megvalósulni, az sem pontosan úgy, ahogy terveztük. Ilyen a létezés dinamikája.

Két színháztörténeti munkája jelent meg, a Képkalapács és a Besúgó Rómeó, meglékelt Yorick. Ön mit vár el egy darabtól, amikor színházba megy?

Miután lassan 15 éve foglalkozom színházzal, mostanában már főleg valami meglepőt. Állítást, felforgatást, reflexiót: hogy mindez a vizualitás, a hangzás, a részvétel vagy a szöveg – vagy éppen ezek dinamikája – által jön létre, az nem számít. A klasszikusabb előadások helyett egyre inkább azok a műfajok töltenek el örömmel, amelyek nem megszokott módon gondolkodnak a színrevitel lehetőségeiről és a színház funkciójáról a 21. században: színházi nevelés, kortárstánc, performanszok, újcirkusz, intermediális előadások. Nem véletlen, hogy a kutatásaim is főként azt célozzák, hogy érthetővé váljon az, ami elsőre meglepő vagy eltér a normától. Az ELTE-n végzett doktori kutatásomon alapuló 2016-os Képkalapács a médiumok összejátékát figyelte a kortárs színházi előadásokban, az idén májusban, a Kronosz Kiadónál megjelent Besúgó Rómeó, meglékelt Yorick pedig a múlttal való kapcsolat sokféleségét elemzi. Főként azt, hogyan lép be a dokumentumalapú tudástermelésbe a test, mit adnak a kortárs újrajátszások vagy dokumentumszínházi előadások és miként nyitják újra mindazt, amit az archívumok lehetőségeiről gondolunk. Mostanság a történeti irányok érdekelnek: a 19. századi vizuális technológiák és populáris tudomány összefüggései, illetve az 1960-as, ’70-es évek kísérleti színházainak és performanszainak történetei.

Cáfoljon meg egy állítást: a magyar színház unalmas.

A magyar színház egy olyan struktúrában kénytelen létezni, ami a Kádár-rendszer örökségét nyögi. Vannak kiemelt helyek és a mindent felfaló bürokrácia. Másik irányból jön a hazai viszonylatban kivitelezhetetlen, vágyvezérelt gondolat, hogy a piac tartsa el a színházakat. Eközben a független színházak, mint jellemzően a megújulás helyszínei, nagyon rossz és szegényes körülmények között kénytelenek túlélni – nem is csoda, hogy az alkotók, szervezők és háttérmunkások elhagyják a szakmát vagy az országot. Színház- és kultúrtörténészként látom, hogy az „unalmas” tapasztalatában benne van a színházi szocializáció milyensége és lehetősége, a színházak infrastruktúrájának és támogatási rendszerének kényszerítő keretei, a kortárs kultúra színházfelfogása. Mire kell a színház? Nekem elsősorban nem reprezentatív héjként, hanem kortárs művészeti formaként érdekes, a kortárs történeti, egzisztenciális, kulturális, közösségi tapasztalatok reflexiós terepeként. A magyar színház tehát en bloc biztosan nem unalmas, de a jelenlegi struktúra és azok, akik érdekeltek a fenntartásában sokat tesznek azért, hogy azzá váljon. A konformitás a kultúra halála.

A teljes cikket a 168 Óra hetilap 2022. július 28-án megjelent lapszámában olvashatja.

(Fotó: Dimény András)