A kilencszáznegyvennégyes

Pár évvel ezelőtt kaptam ajándékba egy történetet, amelyet most más, reményeim szerint egymás mellé illő történetekkel együtt lejegyzek önöknek. Dolgozatom élére pedig szabad szemmel láthatóan ezt a címet illesztem: a kilencszáznegyvennégyes állapot.

Lehet, hogy cikkem felirata túlzó, hatásvadász, érzelemfölszító, félelmekkel játszadozó, hangulatkeltő, rémisztgető. Szóval, lehet, hogy címválasztásom helytelen, ám ha így van, már most, az elején elnézésüket kérem. Célom nem a sikerhajkurászás volt. És pláne nem az, hogy magyart összeugrasszak a magyarral, nem az, hogy úgy tegyek, mintha bárki is valami borzasztót szeretne itt végrehajtani, hanem inkább az, hogy egymáshoz lazán illeszkedő történeteimet kicsit jobban összeférceljem. Olyan történeteket, amelyekben igazából alig van valami közös. Talán csak egy: a közelebbről meg nem határozható kilencszáznegyvennégyes állapot.

Első történetem – amely valójában nem is történet, nem is az enyém, csak valami töredékféle, vagy talán gondolatocskakísérlet – szobrokról szól. Igaz, nem kilencszáznegyvennégyes alakokról, csak olyan figurákról, akik vélhetőleg újra fölsorakoznak majd a Parlament mellett, a szép, új mélygarázs fölött, más figurák helyén, és akik utoljára akkor, kilencszáznegyvennégyben álltak egymás közelében.

Akkor, amikor Petőfi Sándor tiltott, legalábbis cenzúrázott költő volt, amikor a cenzúra megrótta azokat az újságokat, amelyek (zongorák, kétajtós szekrények, ízléses magyaros motívumokkal díszített rövid női bundák és cseresznyekompótok mellett) vételre-eladásra Petőfi-köteteket is hirdettek. Akkor ugyanis a szabadságról és a jogokról elménckedő Petőfi és Petőfi-vers lázítónak minősült, Petőfi neve németellenes jelszó volt – és egyes újságokban éppen ezért hirdették is munkáit oly gyakran.

Természetesen tudom, hogy a fenti beállítás pontatlan. Pontosabban szólva tudom, hogy helytelen úgy tenni, mintha egy-egy Petőfi-vers csak kilencszáznegyvennégyben vagy maximum kilencszáznegyvenháromban lett volna problémás és veszélyes, és soha máskor. Éppen ezért, tehát a helyesbítés céljából és a félreértések elkerüléséért, illetve hogy meg ne bántsam azokat, akik érzelmileg kötődnek ahhoz a bizonyos évhez vagy a hozzá társítható állapothoz, sietve említem a történetet, amelyet az író-újságíró Bálint György örökített meg. Bálint György, akinek semmi köze sincs, semmi köze se volt a kilencszáznegyvennégyes helyzethez, hiszen munkaszolgálatosként egy évvel korábban meghalt.

Szóval, történt még kilencszázharminchétben, hogy a rendőrség betiltotta hat Petőfi-vers előadását. Némelyek ezen fölháborodtak, mások morogtak miatta, megint mások helyeseltek – Bálint György pedig Különvélemény címmel megfogalmazta különvéleményét. „Semmi sem tanúskodik meggyőzőbben egy »klasszikus« halhatatlan frissessége mellett – írta –, mint az, hogy közel egy évszázaddal a halála után még mindig félnek tőle; hogy rendőri akta lehet belőle akkor, mikor már hetven év óta érettségi tétel.” Megrótta azokat, akik a döntés ellen Petőfi hazafias érdemeivel érveltek, akik ezzel kívánták megvédeni. Mert „nincs igazuk: Petőfi csakugyan veszélyes... Mindaz, ami ellen harcolt, ma is fennáll, mindaz, amit követelt, ma is teljesületlen. Ha ma élne, nyilván súlyos kellemetlenségei támadnának mint megbízhatatlan elemnek”. Mindehhez dicsérőleg hozzátette: „Bármilyen sok kifogásunk legyen is egy rendszer ellen, mégis becsülésünket érdemli meg, ha azt látjuk, hogy következetes.” Megnyugtatásul pedig ezt: „Sokan azt mondják, hogy ha tudná, hogy jártak a versei 1937-ben, megfordulna a sírjában. Nem igaz. Büszke lenne.”