A Katapult Filmstúdió kapitánya – Angelusz Iván (1967–2016)
Iván,
nem tudom, hol vagy. Nem tudjuk, hol vagy. Itt ülünk. Leforrázva, néma sikolyba zárva, értetlenül, hangtalanul. Nem ezt beszéltük meg. Nem ezt terveztük. Nem ezt ígérted.
MTI Fotó: Illyés Tibor
Körülbelül 15 évvel ezelőtt tűntél fel az életünkben. Nem sokkal azután, hogy ugyanígy kétségbeesve kapaszkodtunk egymásba Simó Sanyi halála után. Volt egyszer egy Simó-osztály, a Filmművészeti után magára maradva. Zuhantunk. Egyletbe tömörültünk, kapitány nélkül: Erdélyi, Fazekas, Fischer, Groó, Hajdu, Miklauzic, Török, Pálfi, vágóink: Barsi, Lemhény, kicsit a Mógor és a Török-Illyés Orsi. És Te alánk repültél. A pilóta üres székébe ültél. Kapitány lettél, és megalapítottuk a Katapult filmstúdiót, bevontad Reich barátodat is. Lelkes voltál, bizalmat árasztottál. Akkor sokszor kérdezted tőlem, hogy kell ezt csinálni, mert előtte még ilyet nem csináltál. Talán azt válaszoltam, mindent tudnod kell, amit mi nem, és mi nagyon sokat nem tudunk. Azt mondtad, nem biztos, hogy mindent tudsz.
Mindent tudtál, mert szerettél minket. Ezért voltunk működőképesek. Sikerekkel és kudarcokkal. Szívedből szeretted azt a nyolc különböző, érzékeny, egoista, hisztis és pánikoló rendezőt, akik csak úgy tudtak létezni, ha a kapitány elfogadja őket úgy, ahogy vannak, és érzik, hogy mögöttük állsz. Mögöttünk álltál, Iván. Érdek és számítás nélkül, minket képviselve, büszkén. Hittél bennünk, küzdöttél értünk. Úgy ismertél minket, mint a Simó. Minden rezdülésünket, minden hülyeségünket.
Mindegy volt a műfaj: játék-, dokumentum-, kisjáték- vagy kísérleti film. Ha hoztunk valamit, értéket kerestél benne, és a jót. Legyen az drámai, irodalmi, lila, groteszk vagy történelmi téma, minden terepen otthon voltál, mert érdekelt a világ, amit szerettél. Ötleteket adtál. Nem csak producerként. Emberként, szeretetből, intelligenciából, barátságból. Megpróbáltál segíteni, útnak indítani bárkit, akiben te is hittél.
Vakon bíztunk benned, és bármit mondtál, elhittük. Minden szavad. Megoldásaidat, tanácsaidat, mindent. Mert szívből jött. Partnerek voltunk. Akkor is, ha voltak heves vitáink, akkor is, ha rád zúdítottuk minden terhünket és fájdalmunkat. Ha kételyeid voltak, fel sem merült bennünk, hogy ne tudnál valamit megoldani. Mert Te mindig mindent megoldottál. Nekünk. Értünk. Helyettünk.
Elérhető voltál. Mindig, mindenkinek, bármikor. Előrenéztél és tartottad a frontot nekünk egy olyan világban és szakmában, ahol, ne szépítsünk, embernek maradni nem könnyű. Te az voltál, Iván, és most nem tudom, hol vagy, nem tudjuk, hol vagy. Erről nem volt szó. Itt ülünk leforrázva, hangtalan sikolyunkba zárva, és rád és szeretteidre gondolunk. Most csak annyit tudunk, folytatjuk, amit együtt elkezdtünk. A kapitányi széked üres, és a tied. Abba nem ülhet senki. Talán majd lesz egy újabb szék, de már soha többet nem lesz egy Angelusz Iván.
