A karikatúra elképesztően őszinte dolog – interjú Marabuval
Ha azzal kezdenénk, hogy ez a portré Szabó László Róbertről szól, olvasóink közül valószínűleg sokan azt sem tudnák, hogy kiről beszélünk. Ám aki az elmúlt húsz évben rendszeres olvasója volt a politikai okokból bezárt Népszabadságnak vagy sűrűn lapozza a HVG-t, a Hócipőt, a Vasárnapi Híreket, netán a megújult Magyar Nemzetet, pontosan tudja, kicsoda Marabu – alias Szabó László Róbert, a Magyar Pulitzer-Emlékdíjas karikaturistánk. Álnevét még pályája elején, 1992-ben választotta önmagának.
– A marabu először azért tetszett meg nekem, mert olyan szép, mélyhangzókkal teli szó – mondja a karikaturista.
Fotó: Fekete István
Tagadhatatlan: kissé madárszerű, kopasz fejével Marabu tényleg úgy néz ki, mint egy marabu. S még lelki rokonságot is érez a madárral:
– Ő is magának való, furcsa lény, ráadásul dögevő. Ha úgy vesszük, én is az vagyok: az utcán talált témákat kapkodom fel, azokból élek…
A vicces rajzok zárkózott mestere húzódozott az interjútól is: „Nem tudom, sikerül-e egy szót is kihúznod belőlem…” – szabadkozott a telefonban. Aztán mégis találkoztunk egy pesti kávézóban. „Nem nagyon van mondanivalóm…” – kezdte rezignáltan. Aztán két órán át be nem állt a szája.
Gyakran hallani: a humor nagyágyúi a privát életükben savanyú alakok. Marabu esetében ez biztosan nem igaz. Remekül lehet vele társalogni, igazi elemző elme: egyetemi szintű előadást rögtönöz a karikatúráról, és szívesen sztorizik is. Legalábbis ha úgy érzi, figyelnek rá. Ugyanakkor szerény, sohasem tolakodik a figyelemért, nem akar középpontban lenni. Vácott lakik a feleségével és a lányaival, ritkán mozdul ki otthonról. Pestre se sűrűn jön, nem szereti a zajos fővárost. Rajzait interneten küldi be az újságoknak, úgyhogy Marabu a szerkesztőségekben sem sokat lábatlankodik.
Amúgy sincs szinte már sehol igazi műhelymunka. A karikatúra szerinte kihalófélben lévő műfaj. Egykor, a néhai Ludas Matyit több százezres példányszámban nyomtatták ki, a képregényekkel pedig tele voltak az újságostandok, a könyvesboltok. Ma a Ludashoz hasonló vicclap sincs. Marabunak tavaly jelent meg a Nahát, Dodó! című mulatságos képregénykötete. Ma már az is sikernek számít, hogy kétszáz példányban elment, és nemrég újranyomták. A szakma is méltatta a könyvet: az elmúlt év legjobb képregényének járó Korcsmáros Pál-díjat kapta érte Marabu. De annyi bevétele nem volt, hogy legalább az előállítási költségekre fussa. A tördelést saját zsebből fizette.
– Huszonöt éve találtam ki a Dodó-sorozatot, sokáig a Kretén Magazinban jelent meg, aztán az is megszűnt. A Dodók többnyire három kockából álló rövid stripek, vicces rajzcsíkok. Főszereplőjük egy bogárszerű figura, aki mindig másként néz ki. Van pöttyös, hosszúkás, az egyiknek kalapja van, a másiknak szárnya. Senki sem ugyanaz. Dodó egy jelenség ezer alakban: jelképezi összes emberi hülyeségünket és gyarlóságainkat.
Karikaturisták és művészek
Marabu szerint más a cartoon, azaz a vicces rajz, és más a karikatúra, amely elsősorban egy látásmódot jelent. A művészetekben is nagy hagyománya van.
– Fellini Rómája, Frank Zappa zenéje vagy akár Hieronymus Bosch festményei mind-mind karikatúrák. Nem a külső valóságot akarják megragadni: torzítanak, kicsavarnak, össze nem illő dolgokat összeraknak, hogy megmutassák a felszín mögötti belső torzulásainkat. Így működik a sajtóban is a karikatúra. Leleplezi a zsiványságokat: ferdeségeinket, hazugságainkat.
Marabu gyerekkora óta rajong a rajzos humor minden válfajáért. Kedvence volt a Pif magazin, falta a Fülesben megjelent képregényeket, s persze a Ludas Matyit. Otthon a szekrényében volt egy kis Sajdik-szentélye. Legszemélyesebb tárgyai közé tette ki főhelyre Sajdik Ferenc udvari bolondokról készített képét.
Közíró
Marabu szülei Nógrádból települtek át Vácra. Édesapja buszsofőr volt, édesanyja a buszvállalat adminisztrátora. Fiuk 1962-ben született, s már Vácott nőtt fel. És bár a kissrác folyton rajzolt, az iskolai rajzórákon nem jeleskedett. Az órák közötti szünetekben remekül szórakoztatta osztálytársait képregényeivel, de ahhoz botkeze volt, hogy almát, hengert, kockát másoljon a rajzlap fölé görnyedve. Egy egyenes vonalat se tudott húzni, fantáziavilágát azonban könnyedén követte ceruzája. Tanárai közül senki nem fedezte fel, hogy a fiú egyáltalán nem is olyan kétbalkezes.
Marabu érettségi után a váci textilgyárba állt be raktárosnak.
– Nagyon hasznos volt. Legalább megtudtam, mi az, amit egyáltalán nem akarok csinálni – poénkodik.
Aztán a raktárt odahagyva sikeresen felvételizett a szombathelyi főiskola könyvtár–magyar szakára. Egyik tárgy sem érdekelte, viszont akkori szerelme az ottani népművelési szakra járt. Miatta ment Marabu egyetemre, és szerzett tanári diplomát. Majd visszatért Vácra, s tett még néhány kísérletet arra, hogy tisztes polgári állása legyen. A helyi könyvtárban helyezkedett el.
– A nyolcvanas években férfiként gyorsan lehetett előrejutni a könyvtárosi pályán. Bekerültem zöldfülű újoncként, de biztos lehettem abban, hogy pár év múlva én leszek az igazgató. Azért, mert férfi vagyok. Csakhogy engem ez egyáltalán nem vonzott.
S mivel a könyvtárban unatkozott, hamar ott is hagyta, és inkább elment újságkihordónak. Akkor már saját családja volt, megszületett első kislánya, pici panellakásban éltek, boldog szegénységben. Ám a Kádár-rendszerben az éhhaláltól senkinek sem kellett félnie.
Marabu számára az volt a legfontosabb, hogy minél több ideje maradjon a rajzolásra, ugyanis eldöntötte: ez lesz a hivatása. Autodidakta módon tanult meg mindent. Már korábban, a szombathelyi egyetemi lapban közölték a rajzait, majd hívták az újrainduló Szabad Száj vicclaphoz is. A nyolcvanas évek végén már érződött az országban a politikai, szellemi irányváltás, s ez a karikatúra műfaját is felpezsdítette.
A félelem ára
Aztán 1990 márciusában az addig osztatlan sikernek örvendő Ludas Matyi kettévált. Az állami Hírlapkiadó Vállalat lapja volt, de a szerkesztőség tagjai fellázadtak: úgy gondolták, ők termelik a kiadónak a profitot, de nagyon keveset kapnak vissza belőle. Egyik napról a másikra otthagyták a kiadót, és saját céget alapítottak. A régi stáb Új Ludas névvel jelentette meg saját vicclapját. A Hírlapkiadó viszont nagy bajba került: egy csomó előfizetőjük volt, és ha nem kapják meg a következő héten a Ludas Matyit, kitör a botrány. Villámgyorsan toboroztak új szerkesztőségi tagokat, a Szabad Szájból is hívtak karikaturistákat, köztük Marabut is. Megjelent tehát régi nevével a Ludas Matyi is – csupa új emberekkel. A hetilap tele lett fiatalokkal, illetve olyanokkal, akik korábban az MSZMP-hez kötődő Ludas Matyiból kiszorultak.
– A két Ludas között nagyon rossz volt a viszony. Az Új Ludas tagjai igyekeztek mindenütt lejáratni minket. Nem értették a hirtelen jött piacgazdaságot s azt sem, hogy versenytársaik lettek – idézi a múltat Marabu.
A megújult Ludas Matyi főszerkesztőjének Dluhopolszky Lászlót nevezték ki, de a társaságban mindenki szabadon vállalhatta a világnézetét.
– A szerkesztőségben volt köztünk MDF-es, fideszes, szadeszes, és sokáig jól megvoltunk együtt. Tarnóczy Zoltán kollégám a kecskefejű okoskodó SZDSZ-es figurákat gúnyolta rajzaiban, én a magyar mentés hülye MDF-eseket. Sokat vitatkoztunk, mégis kijöttünk egymással. Később azonban, amikor a Ludas Matyi az MDF-kormány nyílt támogatójává vált, közöltem bent: nem akarok több közéleti karikatúrát készíteni.
Humor 1.
Dluhopolszky főszerkesztőt leváltották, a Ludas Matyi élére Szuhay Balázs került, az Új Ludast pedig Árkus József vezette. A „Ludas-háború” vége is karikatúrába illő lett. A két lap addig hadakozott egymással, míg mind a kettő tönkrement. Tagjaik szétszéledtek. Az egykori ellenfelek később találkoztak egy kocsmában, és sörözgetés közben arra gondoltak, nem is értik, hogy mi bajuk volt eddig egymással.
Nem sokkal később Bossányi Katalin, a neves újságíró felhívta Marabut. Elmondta: ő fogja a Népszabadság publicisztikai rovatát vezetni, és szükségük lenne egy jó grafikusra. Marabu zavartan hallgatott, hisz ez az újság egykor az MSZMP központi lapja volt. Magyarázgatni kezdte a telefonban: ő inkább liberális nézeteket vall. „Én is – vágta rá Bossányi –, és ez a Népszabadság már nem a régi.” És amikor ezután Marabu átlapozta a napilap legújabb számait, csodálkozva állapította meg: úgy látszik, tényleg változnak az idők.
Csakhogy a kezdeti felvirágzás után a karikatúra műfaja újra hervadni kezdett. Sorra küldték el a lapoktól a grafikusokat. A digitális fotó elterjedése mindent kiszorított, és az online média gyorsaságával a karikatúra nem bírt versenyezni. A közízlés is változott. Az internetes hírdömpingben azonnal ütő, harsány képek kellenek. Ez magyarázza a mémek sikerét is. Photoshoppal bárki összeollózhat egy mémet, amely személytelen: egy pillanatra röhögtet, és máris elfelejtjük. S a képek legfőbb célja, hogy indulatokat gerjesszenek. Marabu is kipróbálta a hatását. Amikor az egyik fideszes képviselő azt mondta: negyvenezer forintból is jól meg lehet élni, kicsit megbuherálta a fotóját és ráírta: „40-es IQ-val is jól meg lehet élni.”
– Sokkal több lájkot és megosztást kapott a mémem, mint bármelyik rajzom. A karikatúránál ugyanis meg kell állni, kicsit el kell gondolni, nem biztos, hogy azonnal üt a poén – jegyzi meg Marabu.
A bulvárosodás a karikatúrák intellektuálisabb humorát háttérbe szorította. Ahogy durvul a politika, úgy válik egyre agresszívebbé a sajtógrafika is. Marabu ebben a légkörben – a maga szelídebb iróniájával – nem igazán trendi figura. Nála a rajz nem mások megszégyenítésének az eszköze. Műveiben szinte mindig van valami bölcs távolságtartás, amely segít fölé emelkedni annak, ami fáj.
Marabunak az utóbbi időben az fájt legjobban, amikor a Népszabadságot politikai okokból felszámolták. Elveszítette a munkahelyét. Sok mindennel próbálkozott ezután: képregényeket rajzolt gyerekeknek, de nem talált hozzá kiadót. Barátaival létrehozták a Párkocka.hu oldalt, ahol vicces rajzokat tettek közzé. Üzleti vállalkozást reméltek ebből, ám kiderült, az emberek szívesen nézik az internetes karikatúrákat – fizetni viszont nem akarnak érte. Marabu az összeomlás határán járt, amikor a Magyar Nemzetből felhívták, és szerződést ajánlottak neki. A megújult napilap – vállalható tartalommal – már nem a kormány szócsöve volt. Változnak az idők, gondolta újra Marabu, és igent mondott a felkérésre.
– Számomra nem az a fontos, hogy a lapnak ugyanolyan világnézete legyen, mint az enyém. A Népszabadságban is előfordult, hogy olyan publicisztikákat illusztráltam, amelyekkel nem értettem egyet. Például Szekeres Imre írt egy cikket az MSZP jövőképéről, én meg a rajzommal cikiztem az MSZP-t. Nem volt ebből konfliktus. De nem rajzolnék olyan újságba, amelyik ontja a hazugságokat és szándékosan gyűlöletet gerjeszt.
A Magyar Nemzetben ő választhat napi témát a rajzaihoz. Alkotói szabadságának megvan a nehézsége is. Nem könnyű témákra találni olyan országban, ahol mindennap az a legfőbb hír, hogy ki mennyit lopott. Az ellenzéki szappanopera pedig évek óta arról szól, hogy ki kivel veszett össze. Az ellenzéki sajtó szűkítésével, a sajtószabadság csorbításával a karikaturista körül is fogy a levegő. Marabu szerint Magyarországon nincs is jobboldali karikatúra. A kormánybarát médiában a Vezér kritizálhatatlan. A tréfás dorgálás sem megengedett. A szavak elviselik a hamisságot, a rajz viszont nem. Ahogy Marabu mondja: a karikatúra elképesztően őszinte dolog.
