A jövőt köd takarja

– Csak nemrég mutatták be A mi osztályunkat, s már két új előadást is próbál. A budaörsi színházban a Pinokkiót, a színművészeti egyetemen az Übü királyt rendezi. Közben több helyen játszik és vezeti saját színházát, a Sanyi és Arankát. Sokat dolgozik. Anyagi kényszerből vagy munkamániás?

– Mindkettő benne van. Nekem a két egyetemista fiam támogatása a legfontosabb. Egyikük nagy nehezen végre talált egy gyakornoki állást, de három hónap után megszűnt a munkahelye. Egyre nehezebb itthon megélni. Mindenütt elképesztő a széthullás, a korrupció. Sokan éheznek, nyomorognak idehaza, miközben mások közpénzből virulnak és halmoznak fel magánvagyonokat. Az Übü király drámája pont az őrült, irracionális hatalomról szól. Régóta izgat a darab, Zsámbéki Gábor most meghívott, rendezzem meg a színészosztályában. Korábban forgatókönyvet is írtam belőle, de a filmalap grémiuma egyöntetű szavazással elutasította. A Sanyi és Aranka Színház pedig évek óta sehonnan sem kap támogatást. Nagyrészt a saját keresetemből tartom fenn.

– Miért vállalja a működtetését így is? Ennyire megszállott és makacs?

– Csak annyira vagyok makacs, mint Verne regényének főhőse, Keraban, aki nem volt hajlandó megfizetni az átkelés díját a Boszporuszon, inkább megkerülte a Földet. Elegem van a megalázó pénzkunyerálásból. Színházunkat 2008-ban nyitottuk meg a Ferencvárosban. Az akkori önkormányzati vezetésnél még lehetett pályázni. Majd 2010-ben a fideszes polgármesterjelölt győzött. Fél évig be sem jutottam hozzá. Egy közös ismerősünk aztán felhívta telefonon, megkérdezte tőle: „Miért nem akarsz Lukáts Andorral beszélni, hiszen van egy színháza a kerületben?”, és átadta nekem a telefont. Így sikerült elérni, hogy egyáltalán fogadjanak az önkormányzatnál. Ott volt a polgármester és a kultúráért felelős helyettese. Egyórás beszélgetés után azt mondták, hogy ők nem értenek a színházhoz. Mondtam, hogy az nem probléma, miért is értenének, a támogatás miatt kerestem fel őket. Közölték: pénzt adni sajnos nem tudnak. Egyébként a helyi kulturális bizottság tagjai soha nem jártak a színházunkban, viszont egyszer megkérdezték tőlem, miért nem hívom meg őket.

– Mit felelt?

– Feltételeztem, hogy a kulturális bizottság látogatja a kerület színházait, ez nem elemi feladatuk? Nálunk például sok tehetséges fiatal társulat lép fel. Nekik még csak reményük sincs anyagi segítségre. Befogadjuk az előadásaikat. Ezekből is van némi bevétel, amelyből osztozik a színház és a fellépő társulat. A hiányzó pénzt pedig pótolom, amíg tudom. A színházban játszani kell, ez a hivatásunk, mi mást tehetnénk?

– Szombathelyen rendezte meg A mi osztályunk című előadást, amely egy lengyel iskolai osztály diákjainak sorsát követi 1925-től. A tíz osztálytárs fele zsidó, fele keresztény. Jó barátok, ám a szörnyű politikai rezsim egyre inkább megosztja őket, a fellángoló antiszemitizmussal pedig elszabadul a pokol. Az osztálytársak később egymás gyilkosaivá válnak. A darab valós történetet is feldolgoz: 1941-ben egy lengyel kisváros pajtájába bezárták a helyi zsidó lakosokat, és elevenen elégették őket.

– Nagyon felkavaró ez a darab, a próbák a színészeket és engem is megviseltek lelkileg. A történet óhatatlanul sok személyes, családi emléket is felidéz az emberben.

– Kérdezhetem az emlékeiről?

– Én a háborúban születtem, 1943-ban. Egyéves voltam, amikor a szüleimmel szekéren Ausztriába menekültünk, sok más, szintén szekéren ülő családdal együtt. Az osztrák hegyek között repülőkről géppuskáztak bennünket. Édesanyám elbeszéléseiből tudom, sokan meghaltak az úton. A háború nyomot hagyott az idegrendszeremben. Ha Ausztriába kell utaznom, a hegyi utakon még mindig elfog a szorongás. Ám a személyes történeteknél sokkal fontosabb az előadás üzenete: szembe kell néznünk a múltunkkal, hogy soha többé ne ismétlődhessenek meg ilyen borzalmak. Ugye mondanom sem kell: a jelenünk, a világ és az ország jelene, sok részletében és nagy vonalakban erős hasonlóságot mutat a szörnyű múlttal, amely valahogy újra és újra jelzi, hogy dolgunk van még vele.

– Mások szerint inkább túl sokat foglalkozunk a múlttal: a holokauszttal, a zsidóüldözésekkel. A múlt túlbeszélése – vélik egyesek – a társadalmi közönyt is erősítheti.

– A mi osztályunk előadásainál sosem tapasztalunk közönyt a nézőtéren. A kétórás darabot szünet nélkül játsszuk, a közönség mégis végig mozdulatlanul figyel. Pontosan értik, hogy a gyűlölet és a kirekesztés jelenvaló problémák. A magyar parlamentben ma is lehet zsidózni és cigányozni, és a kormány engedi, hogy SS-egyenruhába öltözött újnyilasok masírozzanak. A világban háborúk dúlnak, az Iszlám Állam elől családok százezrei menekülnek, mi pedig szögesdrót kerítésekkel fogadjuk őket. Eközben honfitársaink tömegével hagyják el az országot, a fiatalok közül sokan úgy gondolják: jobb az angliai mosogatás, mint az itthon elértéktelenedő diplomájuk. Ez talán nem őrület? Ezt csak megértik az emberek, legalábbis a többségük. Nem tarthatjuk el magunktól ezeket a problémákat. Még akkor sem, ha a jövőt egyelőre köd takarja.