A Hay lányok

Amikor gyerek- és kamaszkoromban a Hay lányokról beszéltek a családban, mindenki lehalkította a hangját vagy sóhajtott. Emlékszem az elkomorodó tekintetekre, amelyek azt sugallták, legyen elég ennyi; ami ezen túl van, nem elmondható. Nem csuklott el a hangjuk, inkább elharapták a mondat végét, lenyelték a szavakat, töredékben maradt a történet.

Hayék, a hetvenéves özvegy anya és két negyvenes lánya öngyilkosok lettek a szegedi gettóban, a Margit utcában 1944. június 16-án, mielőtt sor került volna a szegedi zsidók deportálására. Mérget vettek be mindhárman.

Érteni véltem, miért harapják el a mondatokat. Nyilván ismerték őket.

Amikor szórványos visszaemlékezésekben olvastam róluk, engem is megérintett a történetük. Leginkább az, hogy a két lány egyedülálló volt, vénkisasszony. Nem ismerték a szerelmet, gondoltam, nem volt férjük, kedvesük; nem akarták magára hagyni megözvegyült anyjukat, vagy éppen beteljesületlen szerelem kínja emésztette őket, netán ugyanabba a férfiba voltak szerelmesek; nem szültek gyerekeket, mintha előre sejtették volna sorsukat és meg akarták volna kímélni őket.

Rám zuhant az utólagos értelmezések, képzelődések sűrű hálója.

Mint később megtudtam, anyjuk, Rebeka (más dokumentumokon Irén) porcelánkereskedő volt, Magdolna varrónő, Aranka, akiről nem maradt feljegyzés, tán elhalt apjuk, Hay Miksa (más dokumentumokon Márk) Híd utca és a Deák Ferenc utca sarkán lévő porcelánboltjában segédkezett.

Jó huszonöt évvel azután, hogy először hallottam róluk, egy távoli izraeli rokon interjújában bukkantam újra a történetükre. A nagyanyjáról és két nagynénjéről szóló részlet, melyben öngyilkosságukról beszélt, világossá tette, hogy a Hay lányokról van szó. A történet egyszerre személyessé vált.

Néhány kérdés, a családfa áttekintése és bővítése után megvilágosodott: Hay Miksáné, Geiger Rebeka dédanyám testvére volt, lányai pedig: a negyvennégy éves Magdolna és a harminckilenc éves Aranka, akik anyjukkal együtt ismeretlen eredetű és összetételű mérget vettek be, nagyanyám első unokatestvérei.

Amikor apámat megkérdeztem, méltatlankodva csodálkozott, hogyhogy nem tudok a rokonságról.

Sose meséltétek, hogy rokonok, kértem számon rajta, ami meglepte, és azt mondta, csak én nem emlékszem, mert soha nem figyelek.

Nem kirívó ez a vészkorszakkal kapcsolatos családtörténetek felidézésénél, velünk sem először történt meg. A rokonok életének és halálának részletei és a családi viszonylatok az őket még személyesen ismerő túlélő nemzedék számára evidens tények, az utód számára nyilvánvalóan nem azok. Történetük elbeszélése, átadása, megértése emiatt, vagy a történetükhöz fűződő tompa fájdalom következtében töredékes, hézagos. A szülők alkalmasint kímélni akarják kiskorú gyerekeiket, a gyerekek pedig tapintatosan, félve kérdeznek, ha kérdeznek egyáltalán, mert érzékelik a történetekhez tapadó gyászt vagy hiányérzetet.

Ragaszkodtam ahhoz, hogy sosem mesélték el egyértelműen, mi közünk a Hay lányokhoz. A halottakról szóló elharapott mondatokba, a történtek súlya miatt nem fért bele, hogy pontosan tisztázzák számomra a rokonsági fokokat. Egyszerre akartak beszélni és hallgatni róluk. Meglehet, fel se merült bennük, hogy ne tudnám. Különben is, hogy lehet kíméletesen elmondani egy gyereknek, hogy el akarták pusztítani a zsidók összességét, köztük a mi családunkat is, és rokonaink közül egy anya és két lánya az öngyilkosságba menekült?

Vagy mégis elmondták, csupán én védekeztem e rémületes tudással szemben.

Mindenesetre az interjú olvastán tudatosodott az összefüggés. Akkor kapcsoltam össze a gyerekkoromban és később nem egyszer hallott történettel a leírtakat. Mindez másfél évtizeddel azután történt, hogy az izraeli rokonnal megismerkedtünk, és tisztáztuk a rokonsági viszonylatokat, amikor, minden bizonnyal, a Hay lányok is szóba kerültek.

Húszéves voltam, amikor az izraeli rokon először járt nálunk. Lehetséges, hogy azért nem ragadt meg emlékezetemben a nevekkel együtt a nevekhez tartozó tragikus történet, mert elhárítottam terhét. Érdekesebb, vonzóbb, izgalmasabb volt a diktatúra idején tőlünk politikailag elszigetelt országból érkezett rokon jelene, mint a múlt. Lehetséges, hogy a három főre redukálódott családunkban ismeretlen rokonsági fokok bonyolultsága (nagynénik, nagybácsik, dédszülők, unokatestvérek stb.), az áradó nevek, történetek meghaladták felfogóképességemet, nem szólva arról, hogy a traumatizált családi emlékezet védekezési mechanizmusa a hárítás.

Apám se tudta gyerekkorában, pontosan mi történik velük. Mégis, határozottan úgy emlékszik, hogy a Tisza Lajos körút felől, a hitközségen túli ház volt a kijelölt kényszerlakhelyük Szegeden, az egykori Margit utcában, nem pedig a 14.-es szám, ahogy A második világháború szegedi hősei és áldozatai című kötetben szerepel, melyben szintén megtaláltam az öngyilkos anya és két lánya történetét. Apám emlékszik: nem a Margit utca 14.-ben, hanem a 22.-ben vagy 24.-ben történt az öngyilkosság, a szegedi hitközség épületéhez közeli házban.

Hayék, Rebeka, Magdolna és Aranka az ő szobájuk melletti helyiségben laktak. Hatévesen ott lapulhatott a szomszéd szobában, ahová beterelték, amikor a hullaszállítók jöttek és elvitték a három halottat. A kulcslyukon át figyelhette, az ajtón át hallgatózhatott, amikor anyja, nagyanyám, visszaparancsolta a szobába, hogy ne lábatlankodjon odakint és ne lássa a minden bizonnyal kora reggel sebtében elszállított tetemeket.

Apám nem emlékszik, látta-e végül, amikor elvitték őket, vagy csak utóbb hallotta, mi történt, elmondták-e neki akkor egyáltalán, mi volt a három nő halálának oka, vagy csak később, a háború után, felcseperedve tett szert e tudásra.

Pedig amikor rákérdezek, anyám azt mondja, hogy anyósa, nagyanyám mesélt a történtekről. Például hogy kilógott a hullaszállítók által hozott koporsóból a három halott egyikének selyemköntöse. A női figyelem más részletekre érzékeny talán, mint a férfiemlékezet, vagy talán apám számára is olyan súlyt jelentett a történet, hogy fájdalmas képkockáit elfelejtette.

Apámnak csak arról maradt emléke, hogy amikor a deportálásból visszatértek, és unokatestvére két év múlva lecsábította a cionistákhoz a Margit utcába, hogy ott van igazi bőrfoci, az udvar falára egy nagy futballkaput festettek. Ám hogy ez ugyanaz a ház volt-e, amelyben a gettóban laktak, vagy egy másik, nem tudja megmondani.

Az utcát azóta átnevezték Gutenbergre, a házat nagy valószínűség szerint lebontották és újat építettek a helyére.