A garabonciás varázsigéi

Akasszuk most a hóhért! Kicsoda Nagy Bandó?

Humorista, filozófus, gyermekkönyvszerző, tanár? Baranyai remete, aki szakmányban írja a könyveit? Érett író, aki hol felnőttek, hol gyerekek szórakoztatására vágyik? Vagy inkább tanítani akar? Életre, mosolyra? Mégis, kicsoda ő?

Talán mindegyik, talán egyik sem. Nagy Bandó inkább barboncás, aki könyvéből olvassa ki a sárkányt, és azon lovagolva vet szelet, arat vihart és csendességet. Garabonciás, akinek kezében Holdig nő a bot, és azon mászik fel a felhőkbe.

Hol sámán, hol bölcs, hol deák. Most éppen sámán, aki gyermekeknek szóló varázsigéit gyűjtötte össze az ünnepi könyvhétre. Varázsló, aki a legnagyobb titkot osztja meg a gyerekekkel, azt, hogy a dallam, a rím, a ritmus teremteni tud, elringatni, felébreszteni, megmosolyogtatni.

Nagy Bandó mondókái hol a nyelvet törik („Tátog a tátika, tátva a szája, / tátva a tátika tátogi szája”), fejlesztik a gyermekek beszédkészségét, hol csak egyszerűen játékosak. („Mért nem csúszik az őz? / Mert szökken. / Mért nem mászik a pinty? / Mert röppen.”) Hol zenélnek („Porzik az udvar, vágtat a pejkó / ott ül a hátán a Zombori Ferkó”), hol tanítanak. („A-val mondjuk: anya, apa, / Anna, ablak, aranyalma. / Á-val mondjuk: ágy, áll, állat, / Ádám, áldás, ács, ár, árad.”) Hol „csak” mesélnek: „Bámulj az égre, és kékebb lesz, / menj ki a rétre, és zöldebb lesz! / Hágj föl a hegyre, hol felhő vár, / menj be a várba, hol hintó jár!”

De mindenekelőtt varázsolnak Nagy Bandó versei: tanyasi udvart, mezei állatkertet, pékséget, tűzoltót, hangyabolyt. Aztán összegyűri a meseképet, és addig forgatja a szavakat, amíg a teremtett világ fonákját nem látjuk.

A néphit szerint a garabonciás bűvös könyve révén emelkedik a levegőbe. Nagy Bandót immár tizenhat gyermekkönyve repíti. A mostanit szekszárdi, pécsi, mogyoródi, szegedi általános iskolások festették csodaszéppé.

(Nagy Bandó András: Bandó mondókák. Szamárfül Kiadó.)