A fotóban nem a gép teszi a művészt

Tudjuk, hogy miért november a fotográfia hónapja?

Párizsban a második világháború óta már vannak ilyen fesztiválok – ebből lett aztán a hatvanas évekre fotóhónap.

Mindenesetre az, hogy most már Magyarország is az európai trendhez igazodik, ha csak jelképesen is, azt mutatja, hogy kezdünk fölzárkózni a fotográfia tekintetében is.

Kezdünk. De azért még a folyamat elején vagyunk. Hiszen Észak-Amerikában vagy Nyugat-Európában már a hatvanas években megkezdődött a fotográfia mint műtárgy felértékelődése. Ehhez képest hazánkban alig 2000 óta növekszik a fotó ázsiója.

Ön szerint mi lehet ennek az oka?

Sok-sok oka van. Kezdjük a fotográfia belső fejlődésével. Nyugat-Európában már évtizedek óta tanítják egyetemen a fotózás elméletét és gyakorlatát. A galériahálózat is kialakult a hetvenes évek elejére. Ez a folyamat automatikusan hozza magával, hogy az emberek látják, milyen értékes a fotó, mennyit is érhet egy kép: nemrégiben kétmillió-kétszázharmincnyolcezer dollárért kelt el egy digitális nyomat. Mára nálunk is kezd kialakulni az a struktúra, most már itt is két egyetemen oktatják a fotográfiát. A galériahálózatunk kialakulása is megkezdődött. És ebbe a folyamatba illeszkedett a Szépművészeti Múzeumban megrendezett kiállítás, ahol sok ezer ember láthatta a fotográfiát mint műtárgyat.

Érdekes, hogy amikor felsorolja az okokat, nem beszél a fotóművészet belső fejlődéséről. Nem mondja azt, hogy 1960 körül történt valami a világban, amitől a fotóművészet sokkal fontosabb lett.

A fotográfián belül folyamatosan nagy a változás. Haladtunk a képzőművészeti változásokkal is, meg a technikaiakkal is. De nem tudok egy kitüntetett pillanatot mondani, amióta a fotó már műtárgy lenne. A fényképészet már az 1900-as évek kezdetén is műalkotásban gondolkodott, és akkor is volt bizonyos piaca a fotográfiának.

Mégis jól gondoljuk, ha azt gondoljuk, hogy történt egy minőségi változás Amerikában a hatvanas, nálunk a kilencvenes években? És ez a minőségi változás szemléleti változás is egyben?

Igen, de nem a fotográfián belül történt a változás, hanem inkább a társadalmi megítélés, a befogadó közönség lett más.

Akkor tehát a galériások csinálták az egészet?

Nemcsak a galériások. Ott van például a Life magazin, az is hihetetlenül felértékelte a fotográfia szerepét az Egyesült Államokban. Vagy mutathatok két-három olyan mesekönyvet, amelyek az 1980-as években íródtak. A fotográfiát mint művészeti ágat mutatják be az óvodásoknak. Ott óvodában tanítják azt, amit nálunk az egyetemen. Ez nem elmaradás önnek?

De, nekem elmaradás. A magyar fotográfiáról nem is beszélve. Amiről ráadásul sokan azt hiszik, hogy nem kell hozzá tehetség, csak egy jó gép.

Pedig a fotóhoz ugyanolyan tehetség kell, mint a balett-tánchoz vagy a festőművészethez. Igaz, hogy a digitális korszakban mindenkinek van már csodás fényképezőgépe, mégse lesz mindenkiből Capa. A fotóban nem a gép teszi a művészt.

Árulja el nekem, milyen tehetség kell ahhoz, hogy valaki nagy fotós legyen.

Attól függ, hogy a fotográfián belül milyen műfajról beszélünk.

Ezek szerint ön is úgy látja, hogy egy fotóriporternek egészen más tulajdonságokkal kell rendelkeznie, mint egy műteremben dolgozó, képzőművészeti alkotást létrehozó fotósnak?

Abszolút. A fotóriporternél a lényeg a gyorsaság, a helyzetfelismerés, a gyors kompozíciós készség, a nagyon jó kommunikációs készség, amire egy műtermi fotósnak nincs szüksége. Neki viszont sokkal jártasabbnak kell lennie a művészettörténetben. Ahány aspektusát nézzük a fotográfiának, annyiféle válasz fog születni.

Tehát egy műtermi fotós közelebb áll egy festőhöz, míg egy fotóriporter egy újságíróhoz.

Igen. Ez így van.

Beszéljünk a sokszorosíthatóság problémájáról. A hagyományos fotográfia ezt már megoldotta, de mi a helyzet a digitális fotóval?

A digitális fotó megjelenésével semmi sem változott. A fotográfusnál van a negatív vagy a digitális állomány. Mi a különbség? Meg kell bíznunk a fotográfusban. Azt kell gondolnunk, hogy ha tíz képet nagyít a negatívjából, nem csinált tizenegyediket, és a digitális állományból sincs tizenegy.

És ahogy a digitális rendszerek így elterjedtek, hogy ma már mindenki visz magával fényképezőgépet – vagy legalább mobiltelefont –, hogy tehát ennyire hétköznapi lett ez az eszköz, az nem változtatta meg a fotóművészet jellegét?

Szerintem ez inkább segít a fotográfiának, a fotóművészetnek, a fotóműtárgy előállítóinak. Gondoljon bele, valamikor a fotográfia is tönkretett egy sor szakmát. És bár van átjárás az amatőr fényképezés és a művészet között, az eszközök tömegesedése nem fenyegeti a fotóművészetet. Egy-egy remek képet véletlenül is készíthet bárki, de komoly fotográfiai életművet csak a legnagyobbak hozhatnak létre.

Közöttük a világhírű magyarok – Kertész, Brassai, Moholy-Nagy, Munkácsi, Capa –, akiket most, fél évszázaddal a világhír után mi is felfedeztünk.

Azért még mindig meg lehet találni a magyar vonatkozásokat ötük művészetében. Még talán Capáéban a legnehezebb. De Kertésznél egyértelmű, milyen erősen kötődik Magyarországhoz. Õ mindig azt mondta, egész életében abból élt, amit hazulról hozott. Martin Munkácsi is az Est lapoknál – a Pesti Napló Képes Mellékleténél – volt híres fotóriporter, mielőtt kiment Németországba.

Nagy visszhangot kapott, hogy betört a fotográfia a Szépművészeti Múzeumba is. Ott most először rendeztek efféle kiállítást. De a Lélek és Test egyéb érdekességeket is tartogatott. Ön volt a kiállítás kurátora. Beavatna bennünket a megszületés körülményeibe?

Régóta tervezgettünk Arató Andrással, Baán Lászlóval egy ilyen tárlatot. Tavaly Baán úr kért egy koncepciót, aztán azon alakítottunk kicsit, ám a lényeg nem változott. A magyar ötök mentén végigkövetni a fotográfia utolsó száz évének történetét tematikus fejezetekben, s közben a kortárs művészet legjobbjait – köztük a magyarokat – bemutatni a közönségnek. 227 kép, egy évszázad.

Van olyan kép, amelyet szeretett volna kiállítani, de nem kapták meg?

Van. James Nachtwey-nek és Don McCullinnak nem kaptuk meg a képeit. Két haditudósítóról van szó, és abban a tematikus részben nagyon jól jöttek volna a műveik. De hát ne legyünk telhetetlenek. Így is rengeteg fontos képet tudtunk bemutatni.

Gyakori, hogy ilyen kiállításoknál olyan feltételeket szabnak bizonyos képeknél, hogy le kell mondani róluk?

Én is nagyon sokat tanultam ebből a kiállításból. Magyarországon a műtárgykölcsönzés még gyerekcipőben jár. Ha engem megkeres valaki, hogy adjak kölcsön egy képet a Magyar Nemzeti Galériának, eszembe nem jutna, hogy pénzt kérjek érte. Ezeknek a külföldi múzeumoknak nagyon is eszükbe jut! A bevételi forrásuk egy bizonyos százalékát ez teszi ki.

Hogyan viszonyul egy világhírű fotó kölcsönösszege egy Monet-kép kölcsönzéséhez?

Teljesen mindegy, hogy egy „papírlapot” hozunk el valahonnan, vagy egy Monet-festményt, a járulékos költségek nagyjából egyformák.

A laikus ezt nagyon másképpen gondolja. Ha a Monet-képet megsemmisítik, annak örökre vége. Ha egy fotográfiát elégetnek, ott a negatív, elő lehet hívni még egyszer. Mi ez a nagy cirkusz?

A nagy cirkuszt úgy hívják, hogy vintage print. A fotográfiában a hihetetlenül nagy értéket az képviseli, amit az alkotó lefényképezett, és még abban az évben – esetleg két-három éven belül – előhívott, lenagyított vagy lenagyíttatott és szignált. Ez az, ami nagy érték. Egy második kategória a műtárgypiacon az, amit még a szerző vagy megbízottja hívott elő később, és rendben lévőnek találta az alkotó. A harmadik kategória a legolcsóbb: ha a művész halála után lenagyítanak egy képet. Mondok egy példát. André Kertésznek van egy képe 1928-ból: A villa. A Sotheby’s aukcióján több mint nyolcvanmillió forintért árverezték el. Ez az 1928-as vintage-kópia volt. Ma, ha valaki lenagyíttatná, nem kapna érte semmit, legfeljebb filléreket. Van egy nagyítás ebből a képből a Magyar Fotográfiai Múzeum tulajdonában 1973-ból, azt a művész még látta, a mai értéke körülbelül 1,5 millió forint.

Van a befogadási élményekben különbség a ’28-as és a ’73-as pozitív kép látványa között?

Van bizony.

Hetvennyolc és fél milliónyi?

Nem, a többit az eredetiség tudata adja hozzá.

Kivágta magát, ha megengedi. Megértem. Hiszen nemcsak a galériások meg a fotográfusok jártak jól azzal, hogy a 21. század a fotográfia százada lett, hanem a művészettörténészek is. Ön például hogyan került erre a pályára?

Fényképészként kezdtem, a Práter utcai szakiskolába jártam, ahol később tanítottam is. Utána újságíróként dolgoztam, fotóriporterkedtem. Az egyetemet elvégezve már tudtam, hogy fotótörténettel akarok foglalkozni. Egyszerű volt az ok:
a történelmet mindig is szerettem, viszont a fotográfiához nincs elég tehetségem. Néztem a legnagyobb fotósok képeit, és megállapítottam, hogy én bizony csak egy középszerű fotográfus lehetnék. Így lettem fotótörténész.

Összeszámolta már, hogy hány híres kép él a fejében?

Nem számoltam össze. Nehéz is lenne. Persze gyakorlás kérdése is: nagyon jó a vizuális memóriám. Tehát ha egy képet láttam, azt általában felismerem: lehet, hogy nem tudom az alkotója nevét, de hogy láttam, az teljesen biztos. És hát persze a fontosabbakat meg kell tanulni: együtt több ezer is lehet.