A flamenco bűvöletében

Az andalúz parasztok népi muzsikája, a cigányok, az arabok-mórok, a szefárd zsidók zenei hagyományok éppúgy ötvöződnek benne, mint az indiai, perzsa, balkáni népzene elemei, de érződnek a bizánci egyházzenei hatások és a gyarmatosítás révén a Dél-Amerikai és Nyugat-Afrikai dallamvilág is.

A XX. századi nagy spanyol költő Federico García Lorca személye ezer szállal kapcsolódik a flamencóhoz. A 38 éves korában agyonlőtt Lorcának kulcsszerepe van abban, hogy a flamenco hitvallást és az andalúz életérzést világszerte ismerik és irigységgel vegyes áhítattal csodálják. García Lorcára nagy hatással volt az andalúz cigány közösségek romantikus szenvedélyessége és mindent elsöprő szabadságvágya. Lelkében rokonságot érzett ezekkel az eszmékkel. Első verseskötete, a Romancero gitano (Cigány románcok) is ezen élményeket tükrözi. Lírájában ott lüktetnek az andalúz táj színei, zenéje; a mórok ékesszólása, képies látásmódja és az ősi, vad cigány nép hevülete, táncának, a flamencónak a ritmusa. A cigány közösségekben a mindennapi élet része a flamenco. Ismerve hányattatásukat és a szigorú szabályaikat, láthatjuk, hogy ez menekülés a mindennapok elől. A flamenco az eredetihez, az ősihez, a tisztához való erős ragaszkodás.

A 24 éves Pirók Zsófi az egyetlen magyar lány, akit már pici korában elvarázsolt ez a szenvedélyes, tüzesen kopogó tánc, amely mára a munkája, az élete lett. Édesanyjától, a balettművészből autentikus flamencotáncossá lett Lippai Andreától ugyanis mióta eszmélt, ezt látta. A család spanyolországi utazásai mindig egy-egy kurzus köré szerveződtek. Zsófi és testvére naphosszat ámulattal nézték a próbákat.... „Aztán a szállodában megmutattuk anyának, hogyan kellett volna táncolnia” – emlékezik vissza Zsófi, miközben megmutatja első, négyéves kori próbálkozásait a családi videón. A pörgős-forgós szoknyában, kopogós cipőcskében táncoló kislány úgy ropja, mint kortársai a sevillai vagy akár az apró andalúz falvak spontán szerveződött utcai bemutatóin. Ahol a szülők, a szomszédok és az alkalmi publikum állja körbe a csöppségeket, akiknek minden mozdulatából szinte robban a szenvedélyes érzés. Nem csoda, hisz már az anyatejjel szívták magukba a tüzes ritmusokat. És érthető az is, hogy Zsófit megbabonázta ez a világ egy olyan édesanya mellett, aki így vall magáról: „Számomra a flamencotáncolás mindig sokkal inkább olyan, mint egy ima. Amikor az igazi önmagam vagyok. A legtöbb flamencotáncosnak ez az érzése.”

Pirók Zsófiban kamaszkorában tudatosodott, hogy ez lesz az ő útja is. Akkor még nem gondolta, hogy a Marczibányi Téri Művelődési Központ élete két fontos eseményének is helyszíne lesz. Egy iskolai gálaműsorban 15 éves korában itt mutatta be – óriási sikerrel – élete első koreográfiáját, és november 12-én ugyanitt lesz a Nemzeti Táncszínház előadásaként Suspiros, azaz Sóhajok című műsorának magyarországi premierje. Azért hangsúlyozandó, hogy itthoni, mert Spanyolországban már több is volt. Zsófi ugyanis négy évig élt Andalúzia fővárosában, ahol a patinás Conservatorio Profesional de Danza de Sevilla hallgatójaként szerzett diplomát. Édesanyjától olyan alapokat kapott, hogy a felvételi után azonnal a hatéves konzervatórium harmadik évfolyamára vették fel a 104 éves iskolába, amelynek Pirók Zsófi volt az első végzett külföldi növendéke. A tanulás elsődleges feltétele persze a megélhetés volt egy, az otthontól nem csak földrajzilag távoli világban.

– Sevillai tartózkodásom első évében egy ajándékboltban kezdtem dolgozni az iskola mellett, ebből tartottam el magam, és ez idő alatt tanultam meg jól spanyolul. Ide azért vettek fel, mert bár spanyolul kezdetben nem túl jól beszéltem, de előzőleg angol két tannyelvű gimnáziumba jártam, és Andalúziában kevesen beszélik a világnyelvet. A konzervatórium mellett aztán bekerültem egy zárt közösségbe, ahol csak egymás között klubtagsági rendszerben szerveznek flamenco-előadásokat, turistákat egyáltalán nem engednek be. Itt nemcsak befogadtak, de lehetőséget is biztosítottak számomra, hogy én is bemutathassam koreográfiáimat. De felléphettem másutt is. Sevillában van ugyanis az Európai Gazdasági Bizottság kihelyezett részlege. Második éve éltem ott, amikor Magyarország lett az unió soros elnöke. Amikor az év végi gálaműsorukat szervezték, engem kértek föl, hogy szervezzem meg. Olyan műsort állítottam össze, amelyben a befogadó ország, tehát Spanyolország művészete, a magyar néptánc és a következő soros ország, Lengyelország művészete fúzióban jelent meg. Ebben segítségemre volt csapatával Lengyel Szabolcs, aki akkor a Honvéd Művészegyüttes próbavezető táncosa volt. Olyan sikeres lett a produkció, hogy utána az unió ottani vezetése felkért, hogy tanítsak flamencót az ő nemzetközi csapatuknak. Ez nekem nagy segítség volt az ottani megélhetésemhez.

– Nemrég elnyerted a Fülöp Viktor Táncművészeti Ösztöndíjat. Ez nem csupán szakmai elismerés, hanem egyben a debütáló előadásod létrejöttét is lehetővé tette.

– Valóban. Enélkül nem tudtam volna megvalósítani ezt a premiert, hiszen az előadás költségeit részben ez fedezi. Enélkül mindent, az utazást, a vendégművészek ittlétét, ellátásuk költségeit, a honoráriumokat, a fellépőruhák csináltatását is magamnak és a családomnak kellett volna megoldani... A magyar művészeken, Szirtes Edina Mókuson és Tar Gergelyen kívül ugyanis két spanyol vendégművészt hívtam, Christina Solert és Juan José Bandót. Az előbbi elismert flamencoénekes, Juan pedig kiváló flamencogitáros. Fontosnak tartottam, hogy ők legyenek mellettem az itthoni bemutatkozásomon. A flamencónál – furcsamód – nem előbb születik meg a zene, és ezután a koreográfia, hanem épp fordítva: a kész táncra mintegy improvizálják az éneket és a gitárkíséretet. Ez hihetetlen egymásra figyelést követel meg minden szereplőtől. Őket már régen ismerem, többször felléptünk együtt, velük biztonságban érzem magam. És ez nagyon fontos. Mert szerencsére a Marczibányi téri november 12-i előadás után másnap este megismételjük a Sóhajokat az Erzsébetligeti Színházban.

– Mindent egyedül szerveztél, és természetesen te készítetted a koreográfiát, az előadást is magad rendezted. Miért Sóhajok lett a címe, amelyről nekem Müller Péter gondolatai jutnak eszembe? „Az életnek megvan a maga üteme. Üteme van a szívdobogásnak, a pulzusnak, a lélegzetvételnek, gyorsuló és lassuló üteme a félelemnek, a várakoznak, a szeretkezésnek, az évszakoknak és a napszakoknak, a magzat kialakulásának, a kivirágzásnak és a hervadásnak. Az Isten ezt gyárilag beállította.”

– Ezt én úgy fogalmaztam meg, hogy minden élet egy belégzéssel kezdődik, és minden lélek egy kilélegzéssel, egy sóhajjal távozik. Körülöttünk minden lélegzik. A fák, a föld, a hangszerek, az anyagok, a bőrünk... Lélegzik az egész világ. Ez a pulzálás, ez a ritmus, ez a szívverés, ez a jin és jang átitat mindent. Amint létrehoztunk valamit, máris megteremtettük az ellentétét is. Ezért van az, hogy a szélsőségek létrejöttével megszületnek az ellenpólusok is. Legyen az egy művészeti ág, egy történelmi kor, egy természeti hatás. Egyszerűen egyensúlyra törekszik körülöttünk minden. Ez a csodálatos jelenség akkor is működik, ha nem akarjuk. Nem tudjuk elkerülni, mert előre meghatározott kóddal születünk. „Valami” így teremtette, valami, amiből mi is vagyunk. És erre az a bizonyíték, hogy mióta világ a világ, s ahány emberi sors, ahány földrész, ahány kultúra, ahány emberi faj, a belső ritmusa mindnek ugyanaz. Mindenkiben dobog egy szív, mindenki boldog szeretne lenni. Élete során mindenki megéli a szomorúságot, egy szerette elvesztését, a szerelmet, a szeretetet, a bizalmat, a kétségbeesést, az újrakezdést, az idő múlását... S ez a körforgás s ezen érzelmek átélése minden egyes emberélettel újra kezdődik... Újra és újra... Ezeket a pillanatokat, az élet sóhajait jeleníti meg a Suspiros, a Sóhajok.