A Fény útja
Amilyen konokul és kitartóan követi Bóc Sára a Fény (csupa nagybetűvel kellene írnom, hiszen ez a jelenség a festőnél minden szépség, minden boldogság és jóság közös eredője, jelképe és alakja) útját, úgy követjük mi a művészét.
Amióta nem láttuk, anyai örömök mögé nézett – mint az életrajzból és a civil név változtatásából kiderült –, de a családi gondok és örömök nem hátráltatták, inkább segítették a művészi kibontakozást. Az is az első érzésünk az új képekkel találkozván (a Rottenbiller utcai Kalicka Bistro Galériában tehetjük meg ezt), mintha egy leporellót nézegetnénk: túl szép, túl kerek, túl fényes itt minden. (És mindenki: merthogy – igaz, ennek csírái már korábban is látszottak – a színek és amorf formák kavalkádjába egyre gyakrabban keverednek emberi alakok is.) Mintha a boldogság és ábrázolása együtt kicsit sok (vagy ha tetszik: kevés) lenne. Persze lehet, hogy csak a válogatás szempontja teszi (a művész úgy nyilatkozott, ezúttal tudatosan választotta fő motívumául a Fényt, a Napot – ehhez mi annyit tehetünk hozzá, hogy korábban meg tudattalanul), s ha az utóbbi években készült valamennyi művet láthatnánk, nem lenne ilyen derűs a kép, és persze az is lehet, nagyon könnyen méghozzá, hogy saját elégedetlenségünket kérjük számon a fiatal festőn.
Úgyhogy nem is tesszük. Élvezzük a Fényt, a harsány, jókedvű színeket, a mosolyt a képek mögött.
