A fasiszta és a peches – Orlai Produkció: A hullaégető és Leszámolás velem

Hogy miért csinálja…

Orlai Tibor színháza, az Orlai Produkció magánszínház; e nemben nem egyedül­­álló, van még magánszínház mifelénk, de olyan, amelyikben egyetlen forint állami pénz sincsen, csak az övé. (A tao, amely a színházi jegybevétel 80 százalékáig befogadható társasági adó, közpénz, de nem állami támogatás, akkor sem, ha bizonyos intézmények messze teljesítményükön felül részesülnek belőle.)

Szóval Orlainak kell a jegybevétel, több­­szörösen is, ezért aztán akkor járna a legjobban, ha orrán-száján zenés haknikkal járná az országot, persze nem olyan művészekkel, akiket bizonyos városokban a polgármester rettegése okán nem látnak szívesen, hanem olyanokkal, akiktől nemcsak megfelelő szakmai, hanem megfelelő politikai teljesítmény is várható.

Ez persze vicc volt: fogalmam sincs, me­­lyik város polgármestere retteg és melyik színésznek megfelelő a politikai teljesítménye. Orwellt parafrazeáltam. Miért ne?

Pláne miért ne, ha a finom városközpontban lévő finom Belvárosi Színházban (lánykori nevén Filmmúzeum, és ugye hogy finom hely) most éppen La­­dis­­lav Fuks A hullaégető című regényét „parafrazeálják”, illetve színpadi átirat készült belőle. Fejlődésregény ez; már ha fejlődésnek lehet hívni azt a lépcsőzetes vagy spirális folyamatot, amelynek kezdőpontján a cseh Karel Kopfrkingl krematóriumi dolgozó áll, aki munkáját szereti, családját úgyszintén; a végpontján pedig a német Karel Kopfrkingl álmodja meg a tömeges krematóriumot, immár család nélkül. Annyi történt csak, hogy némi noszogatásra megtalálta magában a pár csöpp „német vért”, a feleségében pedig a kellemetlen zsidó származást. A regény – amelyből pompás cseh újhullámos mozi is készült anno, Juraj Herz rendezte – a kispolgár színeváltozásának egyik alapműve; mivel 1938-ban vagyunk, a végén egy tüchtig fasiszta áll előttünk.

Fotó: Takács Attila

Amúgy meg tanmese ez a kis lépésekről, az önkéntelen alkalmazkodásról, a többség mítoszáról, az agymosás módszertanáról és működéséről – keress ellenséget, add meg a vezényszavakat, ismételd őket unásig, rajzold elő a következő lépést stb. –, ezért aztán asszociálunk a konkrét helyzetről erre meg arra, elképzeljük, mi minden fér még bele a Kálmán Eszter és Szondi György által feketeségből és fényből alkotott, amúgy majdnem üres térbe, és alighanem arra jutunk, hogy van itt még hely néhány ordas eszmének. A múlt mellett a jelennek is.

A regényből Gálvölgyi Judit készített színpadi szöveget; Zöldi Gergely lehetett volna keményebb kezű dramaturg, mert problémás a darab dinamikája – vagyis a jelenetek csak követik egymást, de nem épülnek egymásra –, és még inkább problémás az előadás vége: a közönség csöndje ugyanis nem a megrendülésből, hanem a tanácstalanságból fakad, alig vesszük észre, hogy pont itt van a vége.

Pelsőczy Réka rendezése igyekszik egyen­­súlyt teremteni a monodráma felé tartó dramatizálás és a Vaskakas Bábszínház hangsúlyos jelenléte között; ez utóbbi nemcsak a Vaskakas színészeinek, hanem Michac Gábor és Juristovszky Sosa bábjainak, illetve maszkjainak köszönhető. A főszereplőn és az ő rossz szellemének bizonyuló katonatárson kívül mindenki óriás­­fejet visel és darabosan mozog, ezzel el is van véve a környezet reakciójának a lehetősége, nincs mimika, nincs válasz a családfő lépéseire, a hullaégető előtt nincs akadály.

Gálvölgyi János igyekszik nagyon visszafogott lenni: ejtett hang, némi hadarás, összességében joviális viselkedés. Nagy erőfeszítés irányul arra, hogy takarja-feledtesse azokat a skatulyákat, amelyekbe az elmúlt évtizedekben beletették vagy belement, ezért a nagy, sok pasztell; ettől viszont elmarad a figurából a felkiáltójel, marad a pont, abból is inkább a bizonytalanságot jelző három…

Hanem annyi biztos: ez a tanmese nem mese, hanem közelítő rögvalóság. Orlai sokadszor választ olyan darabot – mondom, az üzletileg-hangulatilag jövedelmezőbb kommersz helyett –, amivel adós marad számos olyan teátrum, amelynek ez elemi kötelessége lenne. Néhány éve a Minden ötödik órában a családon belüli erőszakról szólt, aztán a vak komondorokból álló parlament inkább mégsem emelte törvénybe a tiltást. Most is megy az Egyasszony, egész gyűjteménye a társadalmi anomáliáknak és a nyomukban ébredő magántragédiáknak. És nemrég bemutattak egy másik regényadaptációt is, Leszámolás velem címmel: ne szülessen falun meleg gyerek, ha kérhetem.

Édouard Louis-val ugyanis ez történt: a kis faluban, egy minden szempontból konzervatív és intoleráns, az előítéleteit hagyománynak nevező közösségben nevelkedett, csupa „jó ember” közt, akik csak a másságot nem bírták, de azt aztán nagyon nem. A történet legvége, a happy ending következménye, hogy megszületett ez az önéletrajzi regény, ebből pedig Zöldi Gergely írt monodrámát, amelyet Nagy Dániel Viktor játszik Rába Roland rendezésében.

Egy kis teremben, a Jurányi kamaratermében. (Igen: Orlai otthon van a csóró függetlenek közt is. Sőt.) A játéktéren népes szereplőgárda: ott van anya, apa, nővér, báty, kistestvérek, haverok, csajok, de még a nagyi is. Nagy Dániel Viktor, aki az utóbbi években számos Orlai-produkcióban játszott, ügyesen „bábozik” a kartonból készült játszótársakkal. Van hozzájuk hangja, van tartása, megelevenednek.
És nyomasztják őt, a kisgyereket, a kiskamaszt, aki maga sem tudja eleinte, mi a „baj” vele. Aztán tudja, de még elhiszi a környezetnek, hogy ez tényleg baj, mégpedig olyan, amin akaraterővel, elszántsággal segíteni lehet. Elhiszi azt is, hogy „beteg”, és dolgozik azon, hogy „meggyógyuljon”.

Nem fog, hiszen nem beteg. Ha szerencséje van, megtalálja a módját, hogy befogadó és elfogadó környezetet találjon magának, hogy leszámoljon a családdal és a szülőfölddel, és maradjon némi esélye a boldogságra. Ez az optimista szcenárió.

Nem ismeretterjesztő és nem népnevelő produkció a Leszámolás velem, noha amúgy nem ártana, ha nem pont csupa hipertoleráns ember ülne a nézőtéren. De tényleg nem az az üzenet, hogy melegnek lenni normális állapot, és ezt elfogadni, természetesnek tekinteni cool. Hanem az, hogy – a fene egye meg, de tényleg – melegnek lenni baromi pech; nagyobb, mint a balkezesség, pedig az sem sétagalopp a jobbkezeseknek kitalált világban.