A Csárdáskirálynő nem ment el Cannes-ba

Világpremierből 55, újoncból, aki rendezőként bemutatkozhatott a világ leghíresebb fesztiválján, Cannes-ban, 10 jutott. Az előválogatás során a rendezők megtekintettek 4125 valamirevaló alkotást, amelyek 107 országban készültek. Közülük 1792 volt nagyjátékfilm, 2333 pedig a rövidfilm. A legfontosabbak kiemelt mezőnyében 22 mű versengett. Az áttekintésekből kiderül, hogy az Európai Unió országaiból tíz művet hívtak meg, köztük Mundruczó Kornél Deltáját. Amerikából jött hat, ám csupán kettő készült az USA műtermeiben, egy Kanadában, három Latin-Amerikában (!), nevezetesen argentin és brazil termékként. (Ez utóbbi régió ígérkezik tán most érdekes terrénumnak, felfedezendőnek.) Ázsiát egy-egy kínai, Fülöp-szigeteki és szingapúri film képviselte. Szórványként jelen volt még Törökország, Izrael. Bonyolult globális koprodukciók teszik nehezen áttekinthetővé a statisztikákat. És nem is a számok a legfontosabbak. Kiküldött tudósítónk, BÖLCS ISTVÁN írása.

Erőteljes a nyitófilm, a Vakság. Azt mutatja, hogyan bomlik fel egy társadalomban a szolidaritás, miképpen rombol le mindent a ragály. Egy fiatalember az autójában, zöld lámpánál várakozva hirtelen megvakul. Sem fény, sem szín nem jut el hozzá. Áll zavarodottan. A mögötte állók dudálnak, ahogy az nagyvárosokban ilyenkor szokás. Amikor aztán kiderül, hogy ez az ember segítségre szorul, beindul a civilizációs szamaritánus gépezet: mentő, ápoló, orvos, specialista. Ám a tünetcsoportra, a „fehér vakságra” nincs magyarázat. Leginkább még valamilyen idegi okra hivatkoznak, hogy tán az okozza. Fordulatot, mégpedig érthetetlen fordulatot jelent, amikor elveszíti szeme világát az orvos is, majd az ápolónő, a mentős, a taxis – és a többiek mind, akik a megvakult ember közelébe kerültek. Az egészségügyi miniszter nemzetközi kongresszust hív öszsze. Ám azt pánik szakítja félbe, amikor az egyik jelenlévőre hirtelen rászakad a sötétség. A járvány exponenciálisan terjed. Repülők zuhannak le, mert a pilóta elveszíti a látását, autóbuszok fordulnak fel, autók rohannak egymásnak. Az utcák elnéptelenednek. Már külön kórházat nyitnak a betegeknek, elkülönítőt, az ápolók teljes „nehézvegyvédelmi felszerelésben” hozzák be a betegeket, s átlökik őket a kapun. Ahogyan régen a pestisesekkel bántak el... Már százával vannak. És a szolidaritást felváltja az elszigetelés. Fegyveres katonák fogják körül a lágert. Se ki, se be. Aki nem érti, azt lelövik.

Vakvilág. Minden átrendeződik. Bizonyos tárgyak feleslegessé válnak: a napszemüveg, az olvasószemüveg, a tévé, a DVD, az újság, a könyv. Akik itt élnek, összezárva, a falakat tapogatva, orra bukva, vakon, reménytelenül és esélytelenül, bűzben és szemét közt, mosdatlanul és öltözetlenül, identitásukban megborítva, hisz nincs számukra ott mérceként a látható másik, a fény nélküli infernóban már nem tényezők többé. Leépültek. Sorsuk lebomlott.

Aztán a külvilág is elnémul. A betegek között egy csoportra való alja nép kaparintja meg a hatalmat. Ennivalóhoz már csak pénz, ékszer, óra ellenében lehet jutni. Később pedig csupán akkor ehet egy-egy hálóterem, ha a nőkön előbb vaktában kedvüket tölthetik az elfajzottak.

Egyetlen asszony van itt, aki lát, aki szerelemből követte a férjét ide. Ő próbálja megőrizni a közös felelősségérzetet, emlékeztetni a civilizált viselkedésre, romjaiban is tartani a méltóságot. És ő fogja majd kivezetni az elkülönítőben kitört belháború, a világtalanok közelharca után a túlélőket a városba, amely áll, de nem működik. Letarolta, megbénította, megrohasztotta az epidémia. Itt van kifosztva, szétdúlva, szemetesen; hányódó, marakodó csoportok ellenséges és kiismerhetetlen terepeként, temetetlen holtakkal, belőlük lakmározó kóbor kutyákkal, sehova el nem találó világtalanokkal, minden értelmes emberi tevékenység nélkül.
És hogy lehet-e újrakezdeni, hogy miként aprít fel egy működő társadalmat a vakság vagy a pestis (Camus) vagy az orrszarvúvá válás (Ionesco), arról szól igen példázatos politikai parabolában, nagyon tehetségesen a Saramago könyvéből készült angol–japán film Fernando Meirelles rendezésében.

Látni való az is: nem egyetlen film keresi a választ a kérdésre, hogy ugyan mi történt velünk. Mi a magyarázat arra, ami történt, vagy amit tettünk? Jók-e a célok, vállalhatóak-e az okok, vagy velünk csak megesnek az irracionálisan beláthatatlan ügyek? Csakúgy, mint a vakvilágban? Lehet-e épelméjű választ adni az efféle elbizonytalanodásokra, amelyek tömeges megjelenését akár friss kortünetként is kezelhetjük?

Az izraeli Ari Folman valóságos nyomozást folytat a fenti tárgyban. Húsz év után panaszkodik neki egy volt bajtársa, hogy álmában vicsorgó fogakkal kísérti az a 26 kutya, akiket le kellett lőnie egy palesztin falu éjszakai megtámadása során. És a rendezőnek is előbizonytalankodnak az emlékei a nyolcvanas évekből, amikor fiatal katonaként maga is harcolt. Elindul hajdani csapattársai nyomába: ki mire emlékszik? Hogy is történt, ami történt? Van, aki már rég külföldre költözött, van, aki nem is emlékszik semmire, s akad, aki tagadja, vállat von, elhárít: ott se voltam. Összerakható-e mégis valahogy a történelem, és benne a mi személyes történetünk? A rendező egyre mélyebben merül emlékeibe és a nyomukban fellépő szörnyű depreszszióba. Az érthetetlenségekbe. Az indokolhatatlanságokba. Amikor tankkal behatoltak palesztin területre, és társai, a rémült hódítók csak vaktában tüzeltek sorozatlövő fegyvereikkel, „mert csak, csak lövünk” – mondták, amikor kérdezte őket.

A helyszín Bejrút, ahol a palesztinok elébb felrobbantják Basir Dzsemájel államelnököt (e szörnyű szokás később is divatban maradt), mire annak katonái, a fallangisták bosszúból megsemmisítették a sabrai és a satilai menekülttábort mint terrorista fészkeket. (Innen a film címe: a Tánc Basirral.)

A négy évig tartó nyomozás afféle poszttraumatikus sokkot váltott ki a rendezőből, a terápiát viszont maga a mű szolgáltatta. Amelynek megjelenési formája maga is kuriózum: dokumentatív interjúfilm animációs formában. (Nem mindenki akarta vállalni az arcát, és az új lehetőség is izgatta az alkotót: a klasszikus animáció 3D-vel megbolondítva. Igen érdekes, szuggesztív és expresszív forma keveredett ki a több ezer rajz megmozgatása révén.) Natúr dokumentumképekbe csak az utolsó snittekben vált át a rendező, amikor a sabrai és satilai vérengzés áldozatait siratják asszonyaik. Itt minden jaj, minden könny, minden átok valódi.

Ari Folman szigorúan háborúellenes. Nem is érti, mi történt velük akkor, miért öltek, miért harcoltak, miért lettek hősök vagy áldozatok. S akik, lám, húsz év előtt „bajtársak” voltak, mára tudni sem akarnak az egészről, mert megmagyarázhatatlanná vált számukra a történelemnek és az erkölcsnek ez a karambolja.

A bizonytalanságból indul az argentin Pablo Trapero filmje is, a Leonera. A 26 éves egyetemista Júlia véresen ébred. Az ágyon túl egy férfi holtteste, a szeretőjéé. De hogy mi történt, miért történt, arra a nő nem emlékszik. A rendőröknek sem tud s nem is akar beszélni. Nincs magyarázat arra, amit átélt, sőt: arra sem emlékszik pontosan, mit is élt át. Az ügyvéd próbál valami hihető történetet betanítani neki a tárgyalásra, bevonva a képbe egy másik férfit. Júlia teherben maradt. Lehet töprengeni, mi a jobb a gyerek számára: ha apjának az áldozatot nevezi meg, vagy a gyilkost.

Júlia egy speciális női börtönben együtt élhet kisfiával. A szülésre terhestornával készítik fel, a börtönóvodába járhat majd a gyerek négyéves koráig, a rab asszonyok közös (ám lerobbant, szörnyű) terekben élik szolidáris, mégis vadul zavaros, lefojtott életüket. Idő kérdése, hogy a szőke Júlia, a jövevény is „elkeljen”, és ezzel be is fogadják.

Tomaso, a gyerek négyéves koráig maradhatna, ha közbe nem lépne a lányával igen ellenséges nagymama, aki úgy véli: egy kisgyereknek nem a börtönben a helye. Júlia viszont úgy gondolja: a gyereknek az anyja mellett kell lennie, és kizárólag ez a kapcsolat teszi Júliát képessé arra, hogy a tízévi börtönre szóló ítéletet elviselje.

Nem mesélem tovább a történetet, amely illeszkedik az emlékezetnélküliség, az anonimitás, a valósággal való szembenézésre képtelenség és az ezek nyomán támadó pszichés zavarok jellegzetes históriáiba.

Korunk hőseinek nyomasztó történeteibe.

Az idei fesztivál nem a Csárdáskirálynő-típusú filmeket preferálta.