A breszt-litovszki fogolytáborból egy vonat ütközőjén kapaszkodva kerültem haza

A fényűző Boscolo-palota egykor írók, költők, kiadók, szerkesztőségek tanyája volt. Önt milyen személyes emlékek fűzik ehhez a legendás épülethez?

Itt dolgoztam harmincvalahány évig. Először az Új Magyar Könyvkiadóhoz kerültem szerkesztőnek, aztán a műhely neve 1956 novemberében Vas István javaslatára Európa Könyvkiadó lett.

Hol volt az épületben az Európa szerkesztősége?

A harmadik emeleten. A körút felől volt a bejárat, s ha beléptünk, rögtön egy udvarra láttunk, ahol lomok, féltékenységi jelenetek, ordítozások töltötték meg a teret. Ma nem lehet ráismerni a helyre. A hajdani szobám helyén luxuslakosztály van. Ugyanezen az emeleten az egyik sarokban működött a Móra Ferenc Könyvkiadó. Itt dolgozott egyik legjobb barátom, Kormos István. Gyakran átjártunk egymáshoz sakkozni. Ekkoriban neki köszönhették a hallgatásra ítélt írók a megélhetésüket. Kormos javasolta például, hogy adják ki A Világirodalom Gyöngyszemei című sorozatot, amelyet aztán olyan írók, költők fordítottak, akik politikai okok miatt nem publikálhattak. Az én szobám itt is, aztán később, a Kossuth téren is az irodalom egyik találkahelye lett. Olyan írók, költők jártak be hozzám, akiket korábban el sem tudtam képzelni emberközelben: Weöres Sándor, Rónay György.

A forradalom után olasz szerkesztő lett, holott nemigen beszélte a nyelvet. Hogyan boldogult a feladattal?

Azért vállaltam el egy olasz regény fordítását, mert arra gondoltam: mire a végére érek, megtanulom a nyelvet. Azonkívül Molnár Ferenc lánya, Sárközi Márta is segített nekem, aki gyerekként évekig élt Rómában, s kiválóan tudott olaszul. Az ő édesanyja volt Vészi Margit, akiről nemcsak Ady írt verset Margita élni akar címmel, hanem akibe még Puccini maga is szerelmes volt. Márta szerkesztette a Válasz című folyóiratot, ahol az én verseim is megjelenhettek. A lap betiltása után sokan jártunk Mártához, aki ekkor már nagy szegénységben élt. Szoba-konyhás lakásban lakott, de minden hétvégén irodalmi összejövetel volt nála. Itt ismertem meg többek között Illyés Gyulát, Bibó Istvánt, Szabó Lőrincet, Sinka Istvánt. Egy nap egy oldalt fordítottam le, és Márta másnapra átnézte.

A kádári konszolidáció idején az Európa valamivel kedvezőbb helyzetben volt, mint a magyar művekkel foglalkozó társai. Akadt-e olyan világirodalmi mű az Európánál, amelynek a megjelenését megakadályozta a Kiadói Főigazgatóság?

Tudtuk, hogy Orwellnek vagy Koestlernek esélye sincs. Oszip Mandelstahmot a Szovjetunióban gyilkolták meg, az ő verseskötetének kiadásához külön engedély kellett. Sokáig nem járultak hozzá. Updike Nyúlcipőjét pedig nem politikai okokból, hanem pornográfia vádjával tiltották be. Rettentő szemérmes volt a párt kultúrpolitikája. Kundera első regényét, a Tréfát is kiadtuk, de épp akkor jött hatvannyolc, és a cseh írót listára tették. Így az összes, frissen kinyomott Tréfa lekerült az Európa pincéjébe. A rendszerváltás után jelenhetett meg újra.

Költőként az újholdasok egyik utolsó képviselője, fordítóként tucatnál több nyelven dolgozott. Versírás-szemináriumain élő legendaként tanította az ifjabb nemzedéket a mesterségre, miközben a tévében, rádióban évtizedek óta népszerűsíti az irodalmat. Huszonhétben Tiszasásváron született, a mai Ukrajna területén. Milyen családban lett az irodalom szerelmese?

Anyám, Újhelyi Eszter családja roppant előkelő famíliának számított. Az Újhelyieké volt valaha egész Ugocsa vármegye. Láttam nagyapám széke fölött a családfát: az Árpád-házig visszavezetve. Aztán – ahogy azt Mikszáth is megírta – elkártyázták, elmulatták a vagyont, elszegényedett dzsentrik lettek. Apám családja viszont paraszti sorból emelkedett ki, a 17. században kaptak nemességet. Visken még most is lakik egy csomó Lator, akik parasztok maradtak. Apai dédapám már megyei alispán volt. Egy korabeli újságban megjelent nekrológ szerint ő üdvözölte a ’48-as országgyűlési ifjak élén a börtönből kiszabadult Wesselényit. A beszédei is megvannak, írói tehetség volt. Apám földbirtokosként vette feleségül a szegény Újhelyi lányt. Módosak voltunk, de a faluban a parasztgyerekek közt éltem, játszottam. ’38-ban a bécsi döntés alapján Kárpátalja magyarlakta részét visszacsatolták az anyaországhoz, de a mi falunkat nem. A temetőn keresztül húzódott a drótkerítés. A cseh fináncok megengedték, hogy karácsonykor itt találkozzunk a bátyámmal, aki a „túloldalon”, a beregszászi gimnáziumban tanult. ’39-ben aztán pillanat alatt magyar állampolgár lettem, olyannyira, hogy a háború végén még leventének is elvittek. Kalandos úton, amerikai fogságból, aztán a breszt-litovszki fogolytáborból egy vonat ütközőjén kapaszkodva kerültem haza, Magyarországra.

Megfordult azóta Kárpátalján?

A rendszerváltás óta többször is. A beregszászi Petőfi-szobrot például én avattam fel. De említhetném a ’49-es vértanú, a nagyszőllősi Perényi Zsigmond szobrát is, amelyet ’45-ben ledöntöttek, s helyére egy Sztálin-szobrot állítottak. Valaki talicskára tette Perényit, és elrejtette a pincében. Nem sokkal a rendszerváltás előtt Sztálint döntötték le, a magyar vértanút pedig visszatolták ugyanazon a talicskán. Katona Tamással avattuk újra a történelmi emléket.

1948-ban még Eötvös-kollégista volt, de már kiszedték első verseskötetét az Antiqua Nyomdában. Az Őserdő mégsem került ki a polcokra, és csak húsz évvel később, negyvenkét éves korában jelentkezhetett saját kötettel. Mi történt?

Az Eötvös-kollégiumot mint elit tudósképzőt feloszlatták, a verseimet pedig az akkor felállított könyvhivatal irracionálisnak, pesszimistának minősítette. A háborús képek a közelgő diktatúra veszélyérzetével keveredtek benne. Megváltozni nem tudtam, inkább fordításból és gyerekversekből éltem, mint a „hallgató irodalom” többi tagja. Hatvan körül viszont különféle lapok, például a Népszabadság vagy az ÉS már közölték verseimet.

A Rotary-díjjal jutalmazott kötet: válogatás az életműből, költészetének esszenciája.

Az én nemzedékem fontosnak tartotta és tartja, hogy a költészet az egyszeri és megismételhetetlen életről, annak lényegéről szóljon. Születésről, szerelemről, halálról. Azonban olyan időket éltem meg, hogy még a legegyszerűbb szerelmes versbe is belecsúszott az éppen aktuális történelmi életérzés.

A költészet nálunk hagyományosan a nemzet őre, lelke volt, a költők politikai szerepet is vállaltak. Mostanában kevesen olvasnak kortárs lírát. Van még helye a versnek a mai világban?

Vörösmarty összegyűjtött versei háromszáz példányban jelentek meg. Vajon hányan olvasták a Vén cigányt? A mű mégis hatott, a versek bekerültek a közgondolkodásba. A költő politikai szerepe Magyarországon szükségszerűen alakult így, mert bizonyos dolgokat csak versben lehetett kimondani. De azért egy kortárs költőnek nem feltétlenül kell politizálnia, nem kell népvezérnek lennie. Az öncélú, túlságosan személyes vagy nyelvfacsaró líra viszont hosszú távon nem érinti meg az embereket. A költészet, ha olyasmit fogalmaz meg, ami nem érdekli a közönséget, maga is hibás abban, hogy kevesekhez jut el.