A becsületedet őrizd meg! – Takács Katalin a színházi szakma tisztességéről
Az Idegenek a vonaton krimi és mélylélektani dráma. Két fiatalember találkozik egy vasúti kupéban, és gyilkosságot cserélnek. Bruno rábeszéli útitársát a szörnyű tettekre, mert úgy gondolja, a gyilkosság is megengedhető, ha így nyerhetjük vissza a szabadságunkat. Ön Bruno édesanyját játssza. Nehéz szerep?
Rövid jeleneteim vannak az előadásban, viszont ezekben nagyon intenzíven kell jelen lenni. Ez a nő a felületességével, az oda nem figyelésével és a majomszeretetével teszi tönkre a fia életét. Mintha összenőttek volna, nem tudnak leválni egymásról. Az asszony azzal manipulálja a fiát, hogy soha egyetlen nő sem fogja annyira szeretni, mint ő. Amikor aztán rájön, hogy Bruno gyilkosságot követett el, és egy másikban is szerepe van, azt mondja a fiának: ne keress többé! Cserbenhagyja a gyerekét. Nem könnyű azonosulni vele, de el kell fogadnom, hogy ilyen anyák is vannak.
Ezután következik majd a budaörsi teátrumban a Születésnap. Ebben is anyát játszik, aki egy borzalmas, eltitkolt családi múlttal szembesül…
Felkavaró történet ez is, a próbák alatt olykor fegyelmeznem kell magam, nehogy Takács Katiként reagáljak, annyira megrendít, hogy a gyerekek kiszolgáltatottságával mennyire vissza lehet élni. Az apa éveken át abuzálta a fiát és a lányát, akik ikrek. Az anya egyszer meglátta a férjét a kisfiával a hálószobában, de a férfi ráüvöltött, hogy takarodjon ki. És ő úgy tett, mintha semmit nem látott volna, nem volt képes megvédeni a gyerekeit. Túlságosan alárendelte magát a zsarnok férjének, nem akarta elhinni, hogy akihez hozzáment, és akinek gyerekeket szült, ilyen szörnyűségekre képes. Ez a nő is áldozat, de ez nem menti fel őt a bűne alól, hogy nem keresett megoldást, éveken át hallgatott.
Az utóbbi időben folyton anyaszerepeket játszik. Nem sok ez már?
Akad azért más is, például a Tengely Gábor rendezte Alice Csodaországban előadásban én a nyolcéves kislány vagyok. Ugyanakkor azt is el kell fogadni, hogy nincs sok olyan színdarab, amelyet idősebb nőkre írtak. Szerepeltem a Barátok köztben is, izgalmas negatív karakterem volt. Egy évad után kiírtak a sorozatból, és meg is mondták: előírás, hogy hány idősebb szereplő lehet a produkcióban. Mert a nézők nem kíváncsiak rájuk. Ez azonban nem mindenhol van így. Láttam a Grace és Frankie sorozatot, amelyben a 83 éves Jane Fonda játszik elképesztően. A film azt is megmutatja, hogy az ilyen korú embereknek is van még életük, dolguk a világban.
Gyakran kérdezik színészektől, hogyan tartják magukat fizikailag karban. Holott a lelki rugalmasság megőrzése tán még nehezebb. A személyiségét hogyan edzi?
Én ma is ugyanolyan kíváncsi vagyok a világra, mint régen, érdekelnek az emberek, és szeretek fiatalok közt lenni. Művészi beszédet tanítok a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumban, ahová tizennyolc éven felüli fiatalok járnak OKJ-s színészképzésre. Nagyon izgalmas velük foglalkozni, sokat tanulok tőlük, megpróbálom szövegértelmezés segítségével kinyitni az érzelmeiket, az agyukat, hogy tudjanak kérdezni és értelmet adni annak, amit előadnak.
Mit mond nekik, ha azt kérdezik: érdemes-e a színészi pályára menni?
Őszintén válaszolok nekik. Ha valaki már háromszor-négyszer sikertelenül felvételizett a színművészetire, azt tanácsolom: nem érdemes újra próbálkoznia, az SZFE-n eleve van is egy életkori limit. Ha mégsem tud színház nélkül élni, akkor inkább keressen magának egy csapatot, ahol kibontakozhat. Azt is el szoktam mondani a növendékeknek, hogy jobb, ha több lábon állnak, és kitanulnak egy másik mesterséget is, mert a színészi pályán egyre szűkebbek a lehetőségek. Külföldön bevett gyakorlat, hogy a kezdő színészeknek mellékállásuk is van, amiből meg tudnak élni.
Ha most lenne fiatal, újra csakis színész akarna lenni?
A mai eszemmel igen, de lehet, hogy az a Takács Kati, aki 1971-ben húszévesen felvételizett a színművészetire, a mai körülmények közt nem vállalná ezt a pályát. Manapság a színészeknek meg kell tanulniuk eladniuk magukat, megharcolni minden lehetőségért. Én ennél sokkal szemérmesebb és zárkózottabb vagyok. Nem tudok odamenni a rendezőhöz és arról győzködni őt, hogy milyen jó vagyok. Viszont a tanítványaimat szívesen ajánlgatom, másokat el tudok adni, de magamat nem.
Pedig az utóbbi években mintha újra felfedezték volna önt. Játszott például Reisz Gábor filmjeiben és több budapesti színházban is.
Több korszaka van az embernek, most valahogy lazább időszakomat élem. Már nem érdekel, ki mit mond rólam, nem akarok mindenkinek megfelelni. Sok munkámba került, hogy eljussak idáig. Negyven év van mögöttem a pályán, rengeteg szerep és kemény helyzetek. Túl vagyok a görcsös karrierépítés időszakain. Egy színésznek ahhoz, hogy építkezni, fejlődni tudjon, nagyon fontos, hogy igazán jó, inspiráló szakmai, emberi közegbe kerüljön, és bizalmat szavazzanak neki. Berzsenyi Bellaagh Ádám, a Budaörsi Latinovits Színház igazgatója 2016-ban ajánlott szerződést nekem, többéves kaposvári ingázás után végre visszakerülhettem a fővárosba. Budaörsön fél hónapot játszom, a hónap másik felében máshol is dolgozhatok, és ez biztonságot és szabadságot ad. Nagyon örülök, hogy a Katona József Színháztól a Pinceszínházig, a Trafótól a Belvárosi Színházig és a Rózsavölgyi Szalonig, sokfelé hívnak, és újra érezhetem, hogy szükség van rám.
Gyakran emlegetik, hogy a színházi munka erkölcsi hivatás, de mostanában sokszor csak a hatalmi visszaélésekről hallunk. Hogyan érinti ez önt?
A színházban a konfliktusok, súrlódások szinte elkerülhetetlenek, hisz mindannyian felfokozott légkörben próbálunk. A rendezőnek csomó embert kell irányítania, a színészeket szerephelyzetbe kell hoznia, és ha úgy látja, hogy valaki rutinból akarja megoldani a feladatát, le kell állítania. Ehhez keménység és empátia is kell, de azt pontosan lehet tudni, hogy hol a határ a szakmai kritika és a személyeskedés között, hol megy át ez sértegetésbe. Például Székely Gábor nagyon kemény rendező volt, mindig tudta, mit akar, honnan hová akarja a színészt eljuttatni a szerepében, de soha nem bántott meg senkit. Csak egyszer dolgoztam vele, számomra ő példaértékű volt.
Mitől volt Székely ekkora hatással önre?
A Merlinben próbáltuk Strindberg Haláltáncát egy külföldön élő magyar rendezővel. Blaskó Péter és Kern András volt a partnerem, és a rendezővel együtt mindannyian éreztük, hogy elakadtunk, nem jó irányba haladnak a próbák. Blaskónak jutott eszébe, hogy kérjük meg Székely Gábort, hátha tudna segíteni. Gábor el is jött, megnézett egy próbát, egyeztetett a rendezővel, és utána adott vagy száz instrukciót nekünk, pontosan rávilágított a hiányokra, terelt minket, hogy meg tudjuk valósítani az előadást. Egészen hihetetlen volt! A premier előtti próbán odamentem hozzá és azt mondtam neki: nagyon szeretnék vele újra dolgozni. Pedig akkoriban a Radnóti Színház tagja voltam, amely életem legjobb társulata volt. Majd eltelt pár év, és egyszer csak felhívott Székely Gábor, hogy megkapta az Új Színházat, és ha még mindig szeretnék vele dolgozni, itt a lehetőség. Negyvenéves voltam, még vágytam új szakmai kalandokra, új megmérettetésekre. Nem tudtam neki nemet mondani. Aztán négy év múlva – nagyon méltatlan körülmények között – nem hosszabbították meg a kinevezését a színház élén.
Székely ezután már csak a tanításnak élt a Színművészeti Egyetemen, amelyet tizenöt évig rektorként vezetett. Amikor nemrég elkezdődött az SZFE erőszakos modellváltása, otthagyta az egyetemet. Az egyik kormánypárti lap előbányászott egy cikket 1975-ből, amikor Székely még a szolnoki színház igazgatójaként felszólalt az MSZMP XI. kongresszusán. A jobboldal most össztüzet zúdít rá, lekommunistázzák. Mit gondol erről?
Székely Gábor egy végtelenül puritán, tisztességes ember, aki az egész életével mutatott példát, és mindazzal, amit a színházi életben tett...
Kerényi Imre például még a nyolcvanas évek végén is különböző pártrendezvények ünnepi műsorait szervezte…
Lehetne itt sok mindenkiről beszélni, de Székely Gábor a hetvenes években rendezett előadásaiban a társadalom valóságos problémáit mutatta be, és nem pártideológiákat szolgált ki. Az egy teljesen más világ volt, előbb meg kellene ismerni azt a korszakot, mielőtt bárkit is megbélyegeznének. Az, hogy valaki párttag volt, önmagában semmit nem mond az emberségéről és arról, hogy mit csinált. Most vádaskodás és ítélkezés van, elemzés helyett ütés és gáncsolás.
Miután 1998-ban eltávolították az Új Színházból Székelyt, utódja, Márta István a teátrumhoz szerződtette Vidnyánszky Attilát. Ön is sokat dolgozott vele. Hogyan emlékszik rá?
Attila rendezései olyan nagy hatással voltak rám, hogy amikor Pálfi Katával előadtuk Polcz Alaine Asszony a frontról című könyvének adaptációját, Attilát megkértük, jöjjön el a próbára, és mondjon véleményt. Nagyon jó emlékeim vannak róla abból az időszakból, nagyszerű volt vele dolgozni, rendkívül tehetséges rendezőnek ismertem meg őt. Már akkor is lehetett érezni, hogy ő egy küldetéses ember, de a politikai nézeteit még nem tette közzé. Szerintem azóta bedarálta őt a hatalom, és a megnyilvánulásain átsüt a sértettsége is. Pedig annyi pozíciót szerzett már magának, akkora hatalom van a kezében, hogy nem értem, miért kell neki még az SZFE is.
Cserhalmi György szerint a színházi szakma teljes leépítése zajlik, de ebben Vidnyánszky épp úgy le fog épülni, mint azok, akiket most ő készül leépíteni.
Valóban az a legfájdalmasabb ebben az egészben, hogy mindenki csak veszít. Amikor Attila annak idején létrehozta a Magyar Teátrumi Társaságot, már érezhető volt, hogy valami nem stimmel. A szakma politikai megosztására törekedett, miközben ő is pontosan tudja, hogy a színházban és a művészetben nem létezik jobb- és baloldal. A Magyar Teátrumi Társaságban olyan emberekkel vette magát körül, akiknek az előadásairól az a Vidnyánszky Attila, akit egykor én ismertem, kijött volna. Ő ennél sokkal mélyebben, komplexebben gondolkodó színházi ember volt.
Jelenleg sokan bekiabálnak a partvonalról, s azt várják az SZFE tanáraitól, hogy mind mondjanak föl, ahogyan azt az Index munkatársai is tették. De aztán hamar megfeledkeznek azokról, akik utcára kerültek, nem szokás segítő kezet nyújtani nekik.
Én is kerültem hasonló helyzetbe, amikor 2011-ben az Új Színház élére Dörner Györgyöt nevezték ki. A színházból sokan aláírtuk a tiltakozó petíciókat. Én nem tudtam rögtön felmondani, mert nem volt hová mennem. Az SZFE esetében is azt gondolom, nem kellene beleszólni abba, hogy mit csináljanak az ottani tanárok, mert nem vagyunk az ő helyzetükben.
Többször átélte azt is, hogy a tiltakozások hiábavalók. Mégis fontos megszólalni?
Persze, ha másért nem, a saját lelkiismeretünk miatt, hogy tükörbe tudjunk nézni. A látszólag kis gesztusok együtt nagyobb erővé válhatnak. Zsámbéki Gábor is otthagyta több mint negyven év után az SZFE-t, és közleményében a méloszi dialógusra hivatkozott, amely arra is bátorít, hogy őrizd meg a becsületed. Az egyetemről szintén távozó Gáspár Máté nyilatkozatából tudtam meg, hogy ilyen nem magán-, hanem közpénzekből működő alapítvány más országokban aligha jöhetett volna létre, hisz itt az ötfős kuratórium azt csinál, amit akar. Nem biztos, hogy ez a legszerencsésebb modellváltás. Ez egyszerűen elképesztő. / Sándor Zsuzsanna
