A bankfiókká züllött Bástya
Sok mindent lehet szeretni ezen a könyvön (a teljesség igénye nélkül: anyaggazdagságát, stílusát, szerkezetét, témaválasztását, külalakját, képanyagát), de én a dacos, nemes konzervativizmusát szeretem a legjobban. (Hogy értsék, miről is van szó pontosan, idézek mondjuk egy képaláírást a hetvenkilencedik oldalról: „A bankfiókká züllött Bástya előcsarnoka, 1960-as évek.” Már ezért a mondatért külön tudom szeretni ezt a munkát. A bankszektornak meg kérem szíves megértését.)
Kelecsényi László, miközben végigvezet bennünket a hazai moziüzemek százesztendős történetén (rövid külhoni kitekintést is adva), s bemutatja a pesti filmszínházak históriáját a kezdetektől a fénykoron – sőt, fénykorokon – át a mai, irigylésre semmiképp sem méltó állapotokig, voltaképpen ifjúkorának állít megrendítően szép emléket. A hajdani mozivilág (a fényes bemutatómozik, a derekas utánjátszók, a kültelki kispiszkosok, a Duna-parti kertmozik) eltűnése egyben az ifjúság eltűnését is jelenti: s hogy nincs ennél fájdalmasabb dolog az ember számára, ebben bizony egyetértek a szerzővel. A mozi így voltaképen csak ürügy, igaz, joggal az, hiszen a hatvanas években a mozizás nem egyszerűen filmnézést jelentett, hanem igazi életformát, mely könnyen rabul ejthette az embert. (Kelecsényit úgyannyira, hogy egy életre nem engedte el: filmtörténészként, dramaturgként és szépíróként is rabja maradt ifjúkora nagy szerelmének, a mozgóképnek.)
Most a Holnap Kiadó sorozatában, a Mesél a városban hódolt régi szenvedélyének, nem lankadó tűzzel, de egyre bölcsebben. Emlékezetesen szép könyv lett belőle.
