A 44. gyermek
Viszolyogtató thriller. De hát milyen legyen egy pedofil sorozatgyilkosról és a sztálini állambiztonság működéséről szóló történet? Itt még Hamlet sem találna helyretolni valót (e kizökkent időben), hisz semminek nincs semmiféle helye. Ellenben bárhol bármi lehet. De az ellenkezője is.
Bomlott agyak bomlott struktúráiba botlunk. Ahol a tarkólövés nem gyilkosság, csupán a hatalmi viszonyok kifejezője. Ahol diszkrét megoldásnak mondják a képtelenséget, hogy egy mozdony nemcsak elgázolta, de le is vetkőztette gyermekáldozatát.
Ugyanis az az alapelv, hogy a Paradicsomban nincs gyilkosság. És megcáfolására Káin sem elég. Sem a számolatlanul elhulló Ábelek. Nincs itt finoman azsúrozott lélekrajz, sem sztereó társadalomkép: a mundér és a pisztoly efféléket nem igényel. A szovjet hatalomtechnikusai nem veszkődnek az argumentációval és árnyalással.
A felnyírt tarkójú állambiztonsági tiszt (volt árvaházi gyerek, frontharcos, a Szovjetunió Hőse) maga magával kénytelen szembemenni, amikor feleségéről nem hajlandó terhelő bizonyítékokat adni. A félelem és rettegés vörös és véres birodalmában ennyi is elég, hogy valahol a világvégén találja magát lefokozva, közrendőrként, meggyanúsítva.
Egyébként a dramaturgia amerikai: magányos nyomozó szemben a szervezettel, kiszolgáltatott helyzetben, szeretteinek veszélyei között vállalja feladatát. Győz, de olyan elemésztő mocsokban, aminek látványához képest a Hamu és gyémánt hajnali szemétdombja maga a Mount Everest.
A látásmód viszont a svéd bűnfilmeket és kegyetlen regényeket idézi, nem is véletlenül! (A koprodukcióban angol, amerikai, svéd színészek és cseh, román közreműködők dolgoztak rettenthetetlenül.)
Természetesen a film perfektül meg van csinálva, ezért is szenvedünk tőle. A tömött metró képe, a Szállnak a darvak forgó nyírfáinak idézete jelzi: mennyi tehetség kér itt eget.
(Rendezte: Daniel Espinoza.)
Bölcs István
