Égő szemétdombbá vált a karibi paradicsom fővárosa

A városnegyedben minden este égnek a barikádok, az itt lakók már kezdik megszokni a puskalövéseket.

2021. december 1., 18:47

Szerző:

Másfél hete folynak a zavargások Martinique szigetén. A világsajtó nem pazarol túl nagy figyelmet az alig négyszázezer lakosú, két-budapestnyi területen fekvő francia megyére, hiszen a tüntetések látszólag beleilleszkednek a globális oltás-, és korlátozásellenes trendbe. Ám a megmozdulások hevessége és a tüntetők kitartása azt jelzi, hogy nem csupán az egészségügyi dolgozók kötelező oltása ellen vonult az utcára a sziget lakosságának elkeseredettebb része.

Bezárt boltok, hatalmas dugók, megbénult tömegközlekedés, reggelente füstölgő barikádok a forgalmasabb csomópontokban – november 23. óta ezt jelenti a mindennapi élet Fort de France-ban. Bár a turisták által kedvelt városközpont csak egy kicsivel néptelenebb a megszokottnál, a fővárostól távolabb eső turistaközpontokban pedig látszólag teljes a nyugalom, a külvárosokban napközben is érezni lehet a feszültséget.

A megmozdulások közvetlen okaként az egészségügyi dolgozók és a tűzoltók oltási kötelezettségének megerősítését szokás felemlegetni, de nyilvánvaló, hogy ez sokkal inkább csak indoka, mint oka az egyre erőszakosabb tüntetéseknek. Indoknak viszont alapos: a helyi lakosság ugyanis annak ellenére, hogy a javarészt turizmusból élő megye gazdasága az átlagosnál is jobban megszenvedte-megszenvedi a covid-járvány hatásait, rendkívül megosztott a vakcinák felvételének kérdésében. Az átoltottság alig éri el az 50%-ot (Franciaországban meghaladja a 76-ot), és szinte alig emelkedett az utóbbi hónapokban. Ennek egyik oka, hogy martinique-i emberek jó része emlékszik még a kilencvenes évek egyik legfontosabb helyi egészségügyi botrányára, amikor a szigeten – a banán és cukornádtermelő lobbi nyomására – nem tiltottak be egy emberre is veszélyes növényvédő szert, amelyet az anyaországban már a nyolcvanas évek közepén kivontak a forgalomból. Ez az eset megrendítette a bizalmat a központi egészségügyi szervekben, így nem csoda, ha az idősek között sem népszerű a Párizs által szorgalmazott vakicinációs program.

fotó: Mészöly Ágnes

Ám az oltásellenesnek induló tüntetések – melyek átvették a feminista mozgalmaktól a Non c’est Non jelmondatot – hátterében egy régóta tartó és rendkívül bonyolult, rendszerszintű hibákkal és gyarmati múlttal terhelt szociális és politikai helyzet húzódik. A stratégiai fontossággal is bíró sziget (ugyanúgy, mint Guadeloupe) látszólag egy az egyenlők között Franciaország megyéi között, ugyanazok a törvények és szociális ellátási kvóták érvényesek rá, ám a sziget kereskedelmét jelentősen korlátozzák az Unióra vonatkozó törvények. A lakosságot ellátó kiskereskedelmi láncok a közeli amerikai kontinens helyett Franciaországból szállítják az árut – így történhet meg, hogy az alapvető élelmiszerek ára másfél-kétszerese az európainak. A minimálbér (1200 E) és a munkanélküli-ellátás (kb 500 E havonta) vásárlóértéke így nyilvánvalóan alacsonyabb, főleg, ha a kirívóan magas, nyugat-európai nagyvárosokkal összemérhető lakásbérleti díjakat is figyelembe vesszük.

A megmozdulások egyik központja Fort de France külvárosa, Dillon. Itt még a helyi átlagnál (12,5%) is magasabb a munkanélküliség, és bár a kétezres évek elején egy komplex rehabilitációs program keretében felszámolták a nyomornegyedet, még ma is igaz a szlogen: ha Dillonban születtél, Dillonban is fogsz meghalni. A társadalmi mobilitás minimális, a szegénysorsú fiataloknak gyakorlatilag esélye sincs a kitörésre, hiszen, bár van egy apró egyetem a szigeten, az igazán jól fizető szakmákat csak az anyaországban lehet megszerezni. A többségnek marad a szolgáltató és az aktív lakosság majdnem tizedét foglalkoztató turisztikai szektor – amely az utóbbi két évben csupán vegetál. A városnegyedben minden este égnek a barikádok, az itt lakók már kezdik megszokni a puskalövéseket, november 28.-ra virradóra pedig felgyújtották az egyik helyi szemétfeldolgozó telepet. A tűz több kilométerről is látható volt, a városrészt pedig még másnap reggel is megülte az émelyítő, édeskés szmog.

A reménytelen helyzetben élő fiatalok körében legnépszerűbb függetlenségi törekvések ugyanakkor meglehetősen irreálisak, hiszen a sziget gazdasága nem elég erős. Az ipar elhanyagolható, a cukornád és banánexport pedig nem olyan rentábilis, hogy pénzügyi stabilitást jelentsen. A covid miatt minimálisra csökkent az Észak-Amerikából érkező turisták száma, a belföldinek számító francia vendégek viszont kevesen vannak ahhoz, hogy működtessék az egész szektort.

fotó: Mészöly Ágnes

A tüntetések erősen megosztják a társadalmat. A helyiek többsége egyetért kitűzött célokkal – azaz a magasabb szociális juttatásokkal, a szélesebb körű kereskedelmi önrendelkezéssel és a kiskereskedelmi láncok kartelltevékenységének szigorúbb elbírálásával, és az önkéntes vakcinációval – de a zavargásokat sokkal kevesebben támogatják. A közlekedés megbénítása ellehetetleníti a gazdálkodókat, hiszen az áru nem jut el a kikötőbe, a tüntetésekhez köthető rombolások, rablások pedig főképp a helyi kisvállalkozásokat sújtják. Maga a mozgalom sem egységes, a 150 letartóztatott között nem csak aktivisták, de bűnözők is vannak, akiktől ugyanúgy elhatárolódnak a tüntetések szervezői, mint a rendőrökre és az újságírókra tüzet nyitóktól. Persze, legjobban azok a demonstrálók rontják a protestálók renoméját, akik esetenként 50-100 eurót kérnek az úttorlaszok alkalmi megnyitásáért egy-egy autóstól.

A kormány egyelőre hiába próbál megoldást keresni. A kijárási tilalommal semmilyen hatást nem értek el, a tengerentúli területek ügyeiért felelős miniszter, Sebastien Lecornu november harmincadikai érkezése pedig csak olaj volt a tűzre – szó szerint és képletesen is, a tüntetők aktivitása ugyanis a vasárnapi viszonylagos nyugalom után újra fokozódott, a dilloni szemétfeldolgozó pedig ismét lángba borult.

A turisták, akik jellemzően hajóval jutnak el a sziget déli területeinek hófehér homokkal borított tengerpartjai mentén sorakozó szállodákba, és sokszor ki sem teszik a lábukat az all-inclusive ellátást biztosító helyekről, nem sokat érzékelnek feszültségekből, így talán könnyen ítélik el a zavargások résztvevőit. Pedig érdemes kimozdulni a déli régióból, hiszen az északkeleti partvidék helyiek által látogatott, lepukkantabb strandjai sokkal autentikusabb élményt adnak – már, ha szerencsések vagyunk, és nem szorulunk be egy úttorlasz mögé valamelyik rond-point-nál.

(Kiemelt kép: Mészöly Ágnes)

20:22

Versenyt fut az idővel Németország legismertebb nácivadásza, Thomas Will, aki abban bízik, hogy – 78 évvel a második világháború befejezése után – a jövőben is lehetőség nyílik azoknak a náci bűnösöknek az elítélésére, akiknek a bűnössége bizonyítható.