Visszatérők harca – Olaszország választani készül, Silvio Berlusconi újra a csúcsra tör
Az idők változását jelzi, hogy az egykor szélsőséges populistának tartott, olykor Benito Mussolinihez hasonlított Berlusconi immár az újpopulistákat megállítani akaró, bölcs és mérsékelt, „centrista” politikus szerepében tetszeleg. Ma már magát a Forza Italiát is „liberális konzervatív” erőnek minősítik az olasz politikai élet ismerői. Pedig annak idején, a nagypolitikába való betörésekor Berlusconi volt az első, aki milliárdos vállalkozóként, nagy médiabirodalom birtokosaként, nagyszájú, szexbotrányokból is ismert demagógként lett egy nyugati állam vezető politikusa. Ilyen értelemben Donald Trump amerikai elnök előképének is nevezhető.
Trumppal szemben Berlusconinak azonban mégis volt többé-kevésbé világos külpolitikai koncepciója. Az Európai Unióról sohasem volt különösen nagy véleménye, sokra tartotta viszont az Egyesült Államokkal való jó viszonyt. Kiemelten jó kapcsolatokat ápolt Törökországgal, Izraellel és Oroszországgal is. Sőt, egyszer azt javasolta, hogy ezt a három országot vegyék fel az EU-ba is, ami kiáltó ellentétben az európai egység hagyományos, német–francia elképzelésével. Vlagyimir Putyin orosz elnököt személyes barátjának tekinti, és a Moszkva elleni nyugati szankciókat „nevetségesnek és felelőtlennek” tartja. Büntetett előélete miatt elvben a Forza Italia győzelme esetén is kétséges, hogy miniszterelnök lehet-e, de eddig többnyire sikerült leküzdenie az efféle jogi aggályokat.
Berlusconinál pontosan ötven évvel fiatalabb az 1986-os születésű Luigi Di Maio, az Öt Csillag Mozgalom miniszterelnök-jelöltje. Di Maio sohasem szerzett egyetemi diplomát, de vezetője volt két egyetemi diákszervezetnek is, ami sokat elárul vezetői ambícióiról. Huszonhét évesen lett az olasz képviselőház alelnöke. Amikor rágalmazási ügyben rendőrségi vizsgálat indult ellene, a képviselői mentelmi jogára hivatkozva bújt ki az eljárás alól. Sokan ezt azért is tartották visszataszítónak, mert ő és az Öt Csillag Mozgalom a képviselői mentelmi jog nagy ellenzője volt elitellenes kampánya során. A Beppe Grillo komikus által alapított mozgalom egyébként úgyszólván besorolhatatlan a klasszikus politológiai kategóriákba. Jellemző, hogy amikor 2014-ben tizenöt képviselővel bejutottak az Európai Parlamentbe, előbb a baloldalinak számító Zöldekhez akartak csatlakozni, majd pozícióviták miatt végül az Európai Néppárttól jobbra álló euroszkeptikus frakciók egyikében – a brit Függetlenségi Pártot és a német AfD-t is a soraiban tudó EFD-ben – kötöttek ki.
Az Öt Csillag Mozgalom elvben a közvetlen demokrácia híve, amelyben az emberek a hagyományos képviselet helyett az internetes „digitális demokráciával” irányítanák a közügyeket. Szakítanának a gazdasági növekedés elméletével, zöld munkahelyekkel váltanák ki a nagy beruházásokat. Római polgármesterük ennek szellemében akadályozta meg az olasz főváros olimpiai jelentkezését. Hívei a melegházasságnak, élesen küzdenek viszont a migráció ellen. Nagy botrányt váltott ki, amikor hóhérnak nevezték Giorgio Napolitano köztársasági elnököt, aki fiatal kommunistaként fegyveresen harcolt a fasiszták ellen az olasz ellenállásban. A mozgalom egyes aktivistái a védőoltások ellen is kampányt folytatnak. Kormányra kerülésüknek azonban nem is annyira ellentmondásos nézeteik, mint inkább azon sarkalatos alapelvük az akadálya, miszerint senkivel, sem a jobboldallal, sem a baloldallal nem lépnek szövetségre, koalícióra. Az abszolút többségre pedig nincs esélyük. A legutóbbi, 2018. januári közvélemény-kutatások 27,9 százalékra mérték őket, csaknem tíz százalékkal elmaradva a Berlusconi-blokk 36,7 százalékától.
Az olasz baloldalnak sok – talán túl sok – vezetője és pártja akadt az Olasz Kommunista Párt és az Olasz Szocialista Párt széthullása, átalakulása óta. 2016-os bukása után idén tavasszal ismét az 1975-ös születésű Matteo Renzi lesz a vezető baloldali párt, a Demokrata Párt kormányfőjelöltje. Renzi annak idején biztos többséggel kormányzott, a gazdasági válság utáni korszakban Nyugat-Európa egyik legígéretesebb politikusának tartották. Fénykorában az európai balközép részéről őt tartották a jobbközép Angela Merkel méltó párjának, amit az olaszok a „Merkenzi” szóval fejeztek ki. Kormányfőként csökkentette az alacsonyabb jövedelműek adóját, megszigorította a rokkantnyugdíjra való jogosultságot, elárvereztette a kormányzati luxuskocsikat. Munkaügyi politikájával felbőszítette a szakszerveteket, hosszú idő után viszont sikerült valamelyes, 0,3 százalékos gazdasági növekedést és több százezer új munkahelyet produkálnia.
Renzi bukását az okozta, hogy népszavazást íratott ki az alkotmányos reformról, és gyakorlatilag lehetetlen lett volna megnyernie. Így 2016-ban le kellett mondania a kormányfői posztról, Paolo Gentiloni vette át tőle. A fiatalon szélsőbaloldali mozgalmakban szocializálódott Gentiloni máig ügyesen vezeti az országot, a köztársasági elnököt leszámítva messze a legnépszerűbb és leginkább elfogadott olasz politikus. Ennek ellenére a szociáldemokrata jellegű Demokrata Párt hetvenszázalékos többséggel mégis Renzit választotta meg elnökéül, és a most 27 százalékon álló párt győzelme esetén visszaveheti a kabinet vezetését.
A jobbközép jelenlegi előnye ellenére azért nem kizárt Renzi visszatérte, mert a baloldalon más formációk is vannak, amelyeket esetleg be lehet vonni a balos koalícióba. A jelenlegi parlamentben összesen tíz százalék körüli mandátumuk van a kisebb baloldali pártoknak. 2017 decemberében ezek új formációban, direkt az új választásokra álltak össze Szabad és Egyenlő néven. A balosabb szocdemek mellett kommunisták, zöldek, sőt dél-tiroli német ajkúak is részt vesznek ebben. Az olasz politikában hagyományosan nagy szerepe van a vezető személyiségnek, ezért a párt még a hivatalos logóján, emblémáján is a vezére, Pietro Grasso nevével hirdeti magát.
Grasso a maffiaperek bátor bírájaként vált ismertté. Az addig szinte érinthetetlen Cosa Nostra perében 19 életfogytiglanit és 2600 évnyi börtönt osztott ki. Csaknem harminc éven át párton kívüli jogászként vezette a maffia elleni harcot, amivel hatalmas elismertséget szerzett magának. Hatvanhét évesen, 2012-ben hagyta ott az aktív jogászi munkát, és lett a DP szenátora, később a szenátus elnöke, sőt rövid ideig ideiglenes köztársasági elnök is. Most, már hetvenen túl olyan új párt megalapítására és vezetésére vállalkozott, amely balról, a demokratikus szocializmus elveit hirdetve szeretne betörni az olasz politikába. Grasso életkora ebben önmagában aligha lehet akadály, hiszen nagyjából egyidős Jeremy Corbynnal és Bernie Sandersszel.
Az erősen férficentrikus olasz politikai szférában egyedül a sok kis kommunista pártocskát egyesítő, Hatalmat a Népnek nevű formációt egy fiatal nő, a bioetikusként is ismert Viola Carofalo vezeti. A januári közvélemény-kutatások szerint azonban ez a párt még az egy százalékot sem éri el. Így tavasszal a jobbközép és a balközép között dőlhet el a kormányfői posztért folyó verseny, és nagy kérdés, hogy az Öt Csillag tartja-e magát ahhoz az elvhez, hogy egyik blokkal sem köt szövetséget.
