Versengve kérkednek Orbánnal az osztrák jobboldalon, de kormányt alakítani így is nehéz lesz
A Néppárt győzelme egyértelműen Sebastian Kurz érdeme. Személye, változást ígérő fellépése nemcsak a vereségekbe belefáradt saját szavazókat babonázta meg, hanem hódított a bizonytalanok körében, sőt, a jobboldalról középre tartók között is. Ígérete a megújulásról, az osztrák politika irányváltásáról hitelesnek tűnt, mert a 31 éves fiatalember alig néhány hónap alatt képes volt felrázni pártját a tespedtségből. Magabiztosan nyúlt az átalakításához, sorra döntötte a tabukat. Ki gondolta volna korábban, hogy meg lehet változtatni akár a párt nevét is, vagy a hagyományosan fekete színt fel lehet váltani a vidám türkizzel? Az ilyen változtatások sokakban azt a reményt keltik, hogy tényleg jöhet az igazi irányváltás, ahogy Kurz ígéri, s amihez pártjától teljes felhatalmazást kapott.
Céltudatossága, határozott fellépése láthatóan feledtette szavazóival, hogy immár hat éve aktív részese annak a nagykoalíciónak, amelyet most büntetni akarnak. Persze ravasz húzás volt, és be is jött, hogy amikor átvette a Néppárt vezetését, akkor az ezzel általában együtt járó alkancellári posztot nem kérte. Nem szerette volna, hogy a kampányban azonosítsák őt a bukott kormánnyal. Így is történt. Még azt is megbocsátják neki, hogy nincs diplomája, mert olyan fiatalon került a politikába, hogy nem volt ideje befejezni a jogi egyetemet.
Az első helyét elvesztő Szociáldemokrata Párt (SPÖ) járhatott volna rosszabbul is. Végül is csak megismételte történetének legrosszabb eredményét, a 2013-ast. Törzsszavazói nem szaladtak szét, s ez Christian Kern személyének köszönhető. Lehetett volna jobb is, de ehhez ütősebb kampány kellett volna, talán kevesebb populista jelszóval („Vedd el, ami neked jár”). És persze nem ártott volna saját vezető témával háttérbe szorítani a menekültkérdést, amelyben a Néppárt és a Szabadságpárt (FPÖ) nagyon hasonló álláspontot képvisel. Ma ez a téma az osztrákok számára minden mást megelőz, nincs az az adócsökkentés, szociális biztonság, gazdasági felemelkedés, ami fontosabb lenne.
A Szabadságpárt további erősödése programozható volt, legalábbis az államfőválasztás óta. Kis szerencse is közrejátszott ebben. A szellemiségében hozzá nagyon közel álló párt, a Stronach Csapat szétesett, megszűnt, s hívei értelemszerűen az FPÖ-re szavaztak. A párt most Heinz-Christian Strache irányításával királycsináló lett, miközben őt magát szavazóinak alig öt százaléka tartja alkalmasnak a kancellári posztra. A másik két párt szavazói többségükben éppen az érintett kancellárjelöltek, Kurz, illetve Kern személye miatt voksoltak a Néppártra, illetve az SPÖ-re.
A Zöldek mélyrepülése a legnagyobb meglepetés. Várható volt, hogy a látványos leleplezéseiről ismert Peter Pilz kiválása a pártból alaposan megcsonkítja a szavazótáborát. Pilz saját listát állított. De hogy a 2013-as 12 százalékos eredmény után még a négyszázalékos küszöböt sem érik el, és így ugyanoda kerülnek vissza, ahonnan 31 évvel ezelőtt elindultak, ezt senki sem gondolta. Igaz, Eva Glawischnig távozása a pártvezetői posztról, majd szükségmegoldásként a tiroli Ingrid Felipe gyors kinevezése eleve nem sok jóval kecsegtetett. A hirtelen elővarázsolt, valamennyire is alkalmas listavezető, Ulrike Lunacek EP-képviselő nem volt túl meggyőző a kampányban, választott kampánytémáik, a klímaváltozás és az egyenjogúság az osztrákokat nem érintette meg. Az eredmény ismeretében mindketten levonták a tanulságot, és lemondtak tisztségükről. A romeltakarítás, a párt újraindítása, az adósság visszafizetése az új vezérre, Werner Koglerre vár.
Az első három párt számára most jön a neheze. Értelemszerű lenne, és sokan el is könyvelték már, hogy Kurz a Szabadságpárttal lép koalícióra. Több témában, főleg a migrációról és az integrációról vallott nézetekben oly sok közöttük a hasonlóság, hogy az FPÖ egyenesen azzal vádolja Kurzot, az ő programjukat koppintotta le, és ezzel csábított át szavazókat. A Szabadságpárt választási eredménye alapján kormányzati szerepet vár el, kérdés azonban, hogyan zabolázná meg Kurz az éles Brüsszel-ellenességüket, ha nem akarja vállalni annak ódiumát, hogy Ausztriát az Orbán–Kaczyński-vonal híveként könyvelik el. Számolnia kell azzal is, hogy a szélsőjobboldal beemelése a kormányba ma is felzúdulást okozna Európában, ha nem is akkorát, mint 2000-ben. Másfelől az FPÖ-nek nincsenek éppen jó emlékei a 2000 és 2006 közötti időkről, amikor együtt kormányoztak a Néppárttal. Az akkori kancellár, Wolfgang Schüssel nem bánt túl jól a partnerével, s a vége akkor pártszakadás lett. Strache tudatában van pártja fontosságának, és megkéri az együttműködés árát, sőt zsarol is. Csak akkor lép koalícióra, ha pártja kapja a belügyminiszteri posztot.
Kérdés, mit lép Kurz, bár úgy tűnik, nemigen van sok választása. A történtek után nehéz elképzelni az eddigi koalíciót a szociáldemokratákkal. Az államfőválasztás óta nem tagadható, hogy az osztrákoknak elegük van az úgynevezett nagykoalícióból. Másrészt konkrétan a Kurz és Kern közötti együttműködés ellehetetlenülése miatt borult a kormány, és emiatt hozták előre a választásokat. Kurz elég nehezen magyarázná meg, miféle irányváltozás lehetséges ugyanazzal a felállással, viszont ez lenne az egyetlen olyan lehetséges variáció, amihez nincs szükség a Szabadságpárt 51 mandátumára. Bár Kern a vereség esetére az ellenzéki szerepet emlegette, de tárgyalni fognak.
Ugyanakkor számtanilag kijönne a szociáldemokrata–szabadságpárti-koalíció is. Tartalmilag ez képtelenségnek tűnik, jóllehet például a szociális kérdésekben nem is állnak oly messze egymástól. A szociáldemokrata párton belül azonban e fejlemény szakadást okozna, ráadásul egyelőre él az ilyen szövetséget tiltó párthatározat. Ennek ellenére Kern zöld utat kapott a párttól a tárgyaláshoz, egyedül Michael Häupl bécsi polgármester jelezte egyet nem értését. Ő máig fontos tényező a párton belül, a bécsi szervezet pedig most is kiemelkedő eredményt hozott.
A Szabadságpárt sincs elragadtatva az ötlettől, pedig Burgenlandban van már példa az együttműködésre. A Néppárt mindenesetre felhívja a figyelmet erre a veszélyre, mondván, hogy a második és harmadik helyezett így akadályozhatja meg Kurz kancellárságát. Így megmaradhatna a szociáldemokratáknak a kancellári poszt, esetleg azzal a kompromisszummal, hogy nem Kern lenne a kormányfő. Hans Peter Doskozil, a jelenlegi védelmi miniszter, akinek menekültpolitikája közelebb áll a jobboldali elképzelésekhez, alig titkoltan készül a posztra. Kern jelezte ugyan, hogy marad, de felülkerekedhet a kormányon maradás érdeke. Doskozil elnökletével az SPÖ mindkét lehetséges partner számára elfogadhatóbb lehet, még ha a szociáldemokraták hívei tudják is, hogy Kern hosszú idő óta a legjobb pártvezér.
A Kurz–Strache-páros egyébként Orbán Viktor számára legalábbis a menekültkérdésben előnyös lenne. Nemhiába került szóba a magyar kormányfő a két politikus tévévitájában. Mindketten az Orbánhoz fűződő jó kapcsolattal kérkedtek, szinte versengtek, melyikük találkozott vele többet. Mivel hivatalos nyoma csak az Orbán–Kurz-találkozónak van, az adatok ellenőrzésére felkért szakértő utánanézett, kinek van igaza, és kiderült, Strache valóban többször találkozott a magyar miniszterelnökkel. Nem hivatalosan, hanem magánemberként.
