Veltroni Heysel-monológja
Soha nem felejtem el azt a napot. Pedig szépen indult az este: egy barátunk csengetett be az örömhírrel, megszületett a kislánya. Koccintottunk, majd, mivel tudtam, hogy szereti a focit, meghívtam, hogy nézze velünk a labdarúgó BEK-döntőt. Az öröm, a felhőtlen szurkolás helyett egy élőben közvetített tragédia lett. Ennek éppen 25 éve: 1985. május 29-én a brüsszeli Heysel-stadionban 39 szurkoló vesztette életét a Juventus-Liverpool finálé előtt, köztük 32 olasz. Most az író-esszéista Walter Veltroni, Róma korábbi főpolgármestere, színházi monológban emlékezett meg a szörnyű estéről.
Ma már aligha lehetne kideríteni, mitől szabadult el a pokol a két szurkolótábor között. A verekedés tetőfokán leszakadt az egyik tribün, és sokan a romok alatt lelték halálukat. Csak néztük döbbenten a közvetítést, és a magyar televízió riportere percekig szólni sem tudott. Ezért annak idején sokan elmarasztalhatták, de mit is mondhatott volna? A mérkőzést végül lejátszották, mert az UEFA vezetői és a helyi rendezők attól tartottak, hogy ha ezek után elmarad a döntő, még nagyobb emberi katasztrófa következik be. Akkor mondta az akkor Juve-színekben játszó jelenlegi európai szövetségi elnök Michel Platini: „Amikor leesik a kötéltáncos, színre lépnek a bohócok”. (Utólag kiderült, sem ő, sem a Juventus többi játékosa nem tudta, hogy halottak is vannak a stadionban).
A döntő a Juventus 1-0-s győzelmével végződött, maga Platini lőtt be egy olyan 11-est, amelyet a bírón kívül senki nem látott annak, de mindenki érezte, hogy „ez járt” az olaszoknak. Heyselt követően hat évre kitiltották az angol csapatokat, új biztonsági rendszabályokat léptettek életbe, ezután vált kötelezővé a szurkolótáborok elkülönítése. A Heyselben soha többé nem rendeztek futball-meccset, 1995-ben le is bontották a gyászos emlékű stadiont.
Veltroni, aki köztudottan nagy Juventus-rajongó és már 1982-ben, az olasz vb-győzelem után könyvet írt a futballról A futball szeretetre méltó tudomány (Il calcio é una scienza per amare) címmel, Platini elhíresült mondatát választotta monodrámájának címéül (Quand cade l’acrobata, entrano i clown). A darab egy férfi vallomása alvó feleségének: még 10 év után sem meri bevallani nyíltan, hogy amikor 1985. május 29-én azt mondta menyasszonyának, hogy legénybúcsúra megy Londonba, Brüsszelbe ment a BEK-döntőre. Ekkor ért véget igazán ártatlanságának kora, a sport, a játék szépségébe vetett hitét akkor vették el mindörökre. Szavaiból megelevenedik az a nap, amely szépen kezdődött, még az olasz és az angol fiatalok teljes testvériségben készülődtek a mérkőzésre. Aztán jött a halál, a barátokat, hozzátartozókat kétségbeesetten keresők látványa, a lovasrendőrök beavatkozásának abszurditása, a szurkolók könyörgése az újságíróknak, hogy hívják fel Olaszországban szeretteiket, hogy élnek, jól vannak (akkor még nem volt mobiltelefon). Az asszony békésen alszik, miközben férje elmondja gyötrő vallomását. Még mindig fáj neki a hazugság, de még jobban fáj, hogy a brüsszeli képektől soha nem tud többé szabadulni.
Négy évvel később történt Heyselnél is súlyosabb tragédia: Sheffieldben a Hillsborough-pályán 96-an haltak meg, amikor a Liverpool-Nottingham Forest mérkőzésre betóduló szurkolók agyonnyomták egymást. (Ennek kisebb volt a visszhangja, mert közvetítették élőben a fél világon). Sajnos a futball-huliganizmust azóta sem sikerült kiirtani Európából, Olaszországból sem, elég csak a Roma-Lazio rangadók előtti „háborúkra” gondolni. Éppen ezért van szükség Heysel mementójára, hogy soha többé nem válhasson vérfürdővé az ember egyik legkedvesebb játéka.
