Vége a Tangónak

Slawomir Mrozek 1930. június 29-én, a Tarnów melletti Borzecinben született, majd kora ifjúságától szoros kapcsolatba került Krakkó városával – ott végezte el a gimnáziumot is. A hagyományos katolikus neveltetésben részesült fiatalember először építészetet kezdett el tanulni, de néhány hónap után áttért a festészetre – korán megmutatkozott kiváló rajzolói tehetsége, élete során később remek karikatúrák sorozatait jelentette meg.

Nem sokáig maradt ezen a területen sem, íráskészsége mindent elnyomott, így újságíróként kezdett dolgozni. Kezdő értelmiségiként utazgatni kezd, jár a Szovjetunióban is – ahogy később bevallja, egy ideig még vonzotta is a sztálinizmus, csak később érti meg annak lényegét. Ezekben az években Lengyelországban a színház Európában a legnagyobb fejlődési pályáját járja be, Mrozek pedig drámákat ír, méghozzá olyanokat, amelyekkel abszurd elemeket visz a színjátszásba (a másik híres drámaíróval, Tadeusz Rózewicz-csel együtt). 1958-ban jelenik meg a Rendőrség című darabja, ezzel indul, majd jönnek az egyre népszerűbb művek.

1963-ban elhagyja hazáját, Franciaországba, Olaszországba, Németországba megy, végül felesége halála után Párizsban telepszik le. 1964-ben írja meg talán leghíresebb művét, a Tangót, amelyet az irodalomhoz értő lengyelek a legjobbnak tartanak az összes között, s amely meghozza számára a világsikert. A Varsói Szerződés tagállamainak, köztük Lengyelországnak az 1968-as csehszlovákiai bevonulása után írja meg az Emigránsokat – emiatt odahaza darabjait letiltják, könyveit nem adják ki, de addigra a Tangó meghozta már a világsikert, színműveit New Yorkban, Londonban, Párizsban egyaránt játsszák.

Ugyanez történik az 1981-es hadiállapot bevezetése után, csakhogy akkor maga az író tiltja le műveit a lengyel színpadokról és a Le Monde hasábjain élesen elítéli Jaruzelski tábornokot.

Hazájába csak a rendszerváltás után tért vissza, 1996-ban, akkor Krakkóban telepedett le. Az akkor (és azóta is legnépszerűbb) napilapban, a Gazeta Wyborczában jelennek meg rajzai és külön rovata is van, publicisztikáiban különleges figyelemmel kíséri a lengyel demokrácia fejlődésének nehézségeit.

2002-ben súlyos betegség éri: agyvérzést kap, ezután nem tud sem beszélni, sem írni, mindent újra kell tanulnia, a rehabilitáció három teljes évet vesz igénybe. Soknyelvűsége – a lengyelen kívül többek közt angolul, spanyolul, franciául, olaszul is tud – most kifejezetten akadályt jelent. A gyógyulás után írta meg Baltazár című kötetét, amelyben ő maga Baltazár, mert úgy vélte, már nem ugyanaz az ember, aki volt.

2008-ban ismét emigrál, s ezúttal Nizzában telepszik le. A kérdésre, hogy miért, azt válaszolja: jót tesz megromlott egészségének a francia éghajlat, ám életrajzírója szerint kiábrándult Lengyelországból, ezért szánja rá magát az idős és betegeskedő ember erre a lépésre.

Az Elefánt, a Krími szerelem, a Portré szerzőjét a lengyelek zseninek tartják, akinek művein generációk nőttek fel, és valahol lelkük legmélyén mélységesen sértettek, hogy Mrozek nem kapta meg az irodalmi Nobel díjat. 1980-ban Czeslaw Milosz lett a díj kitüntetettje, már akkor is lehetett olyan véleményeket olvasni, hogy erre Mrozek jobban rászolgált, de ő akkor még nem tért vissza az országba, így ezek a hangok mérsékeltek voltak. Amikor azonban 1996-ban a szintén Krakkóban élő, kiváló költőnőé, Szymborskáé az irodalmi Nobel-díj, a büszkeség mellett ismét felvetődik ez a kérdés. Hogy jogosan, vagy jogtalanul, azt a szakembereknek kell eldönteni. A legnagyobb lengyel kitüntetéseket, köztük az Ecce Homot azonban a „szavak bajnoka” megkapta.

Temetése szeptemberben, Krakkóban lesz, az író végakarata szerint. A részleteket most beszéli meg a város vezetése a családdal, de a krakkói városházán már kiállítottak egy olyan könyvet, amelyekbe a részvétnyilvánításokat írhatják be a Mrozeket gyászolók.